Papageno Radio
Címlap Keleti Éva: „A jó portré a lelket mutatja meg”

Keleti Éva: „A jó portré a lelket mutatja meg”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Papageno karácsonyi ajándéka egy kis olvasnivaló – nosztalgia és időutazás a színházi fotográfia emblematikus alakjával. Teréz körúti visszapillantás, családi gyökerek, az otthonról hozott nívó, és persze a rendkívüli portrék világa. Erő, tartás, nyitottság, csupa vitalitás és őszinteség. Keleti Évát kérdeztük.

– Gyermekkora óta Budapest egyik legmozgalmasabb helyén lakik, ahol nem csupán a társadalom, de a történelem nyomai is jócskán megtalálhatóak. Milyen emlékmozaikok élnek önben a régi Teréz körútról?
– 1936 tavasza óta élek itt, nagyon szép és kedves emlékeim vannak. Szép családi élménnyel érkeztünk ide, ugyanis nagybátyám, Kabos Endre, ebben az évben lett olimpiai bajnok. Elsősorban azokra az üzletekre emlékszem, ahova jártunk. Itt volt például Kamf, a borbély, Bugyi, a csilláros, a kalaposok, vagy az ízléses drogéria a sarkon. A polgári középosztály nyugodt, békés miliője volt ez a környék, egészen más atmoszféra dominált, mint mostanság.

Az első komoly arculati változás 1945-ben következett, amit 1956 követett, de az igazi, drasztikus változások jelenleg történnek. Vásárolják a lakásokat és szinte már csak külföldiek laknak erre. Ebben a házban hárman vagyunk, akik úgynevezett „valódi lakók”, mert minden lakás ki van adva – általában külföldi diákoknak – vagy orvosi rendelőként, ruhaszalonként, esetleg ügyvédi praxisként funkcionálnak. Ez a tendencia elkeserítő ahhoz képest, ami régebben volt itt a Teréz körúton.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán – fotó: Keleti Éva

– Hogyan került a fotográfia bűvkörébe?

– Tulajdonképpen szóba sem jött, hogy fotográfiával szeretnék foglalkozni. Olyannyira távol állt tőlem ez a dolog, hogy jóformán még fényképezőgép sem volt a kezemben, mielőtt másodéves kémia-fizika szakos egyetemistaként egy fotográfiai műhelybe nem kerültem. Így volt megírva.

– Hisz a sorsszerűségben?

– Abszolút. Az édesapám eleinte teljesen ellenezte a fotografálást mint hivatást. Több mint egy évig nem is beszéltünk. Az ötvenes évek elején elképesztően fontos volt, hogy olyan szakmád legyen, ami stabil és biztonságos megélhetést nyújt, és pontosan körvonalazható életmódot biztosít. A külvilág számára a fotóriporterség totálisan megfoghatatlannak tűnt, pláne egy fiatal nő számára.

Jávor Pál – fotó: Keleti Éva

A könnyedség, a bohémság társult ehhez a szakmához, amit az én bankban dolgozó, precíz és kiszámítható életvitelt folytató édesapám erősen ellenzett. Egy közgazdásznak elfogadhatatlan volt, hogy a saját lánya egy számára léha dolgot művejen. Idővel azonban, látván a sikereim és boldogságom, felengedett. Elfogadta a döntésem és kibékültünk.

– Saját életművével Vadas Ernő és Langer Klára szellemiségét is továbbörökítette. Mi az, ami ma is támpont ezekből az értékekből?

– Humanista gondolkodást, emberséget minden körülmények között, ezt tanultam tőlük. Azt, hogy az egyes témákkal csak komolyan, elmélyülten és fegyelmezetten érdemes dolgozni. A lényeg pedig, hogy nagyon kell szeretni az embereket és mindent el kell követni annak érdekében, hogy a fotóink által másokat is erre késztessünk. A fotografálás – annak ellenére, hogy a pillanat megragadásáról szól – nem egy ripsz-ropsz szakma. Ha az ember csinálni akar egy jó képet, akkor bizony lelkiismeretesen rá kell készülnie, gondolkodnia kell. Volt egy mondata Vadasnak, ami rendkívüli: „Fiam, ha egy évben csak egyetlen kiállítási képet csinálsz, akkor boldog ember vagy.”

Megtanultam, hogy nem hajszolni kell a művészetet, mert az vagy bejön magától, vagy akármennyire is erőlködsz, nem találkozhatsz vele igazán. Őszinte ráhangolódás nélkül egyszerűen nincs igazi fotózás.

– Ez némileg ellentmond a mai sztereotip trendekkel. Hajtás, szenzációhajszolás, reklám…

– Felfújt figyelemfelhívás mesterfokon. Mindegy, hogy mit, csak valami extrémet, valami szenzációsat csináljunk, amiből aztán következik egy óriási adag külsőség – erről szól a kortárs világ nem egésze, de nagy része. Az én generációm azt tanulta, hogy jobb alázatosnak, szorgalmasnak lenni, letenni az asztalra azt, amit tudunk, őszintén. Nagyon nagy problémába fog ütközni az a réteg, aki hagyja magát bedarálni, mert észrevétlenül veszíthet el barátságokat, családot, őszinte és tartalmas emberi kapcsolatokat.

Gábor Miklós – fotó: Keleti Éva

– Van alternatíva?

– A család nekem nagyon sokat jelent. Mi úgy éltünk a szüleimmel – hol ilyen, hol olyan körülmények között – hogy akármi is történt, a vasárnapi közös ebéd szent volt. Minden vasárnap összeültünk, és ez arra volt jó, hogy megbeszéljük, kivel mi történt a héten, kinek milyen hangulata, öröme, esetleg bánata van. Tudtunk egymásról, együtt örültünk, együtt sírtunk, támogattuk, segítettük, inspiráltuk egymást. A család egy borzasztó fontos gyökér, innen indul minden. Én is ezt a hagyományt folytattam, egészen addig, amíg fizikailag képes voltam, hogy közel 30 embert vendégül lássak. Mára már a lányom vette át ezeket a vasárnapokat. Sajnos általánosságban azt érzékelem magam körül, hogy manapság nem megerősödnek, hanem szétesnek a családi és másfajta emberi kapcsolatok.

Ez a jelenlegi járványhelyzet pedig pontosan arra világíthat rá, hogy megbizonyosodjunk végre arról, hogy mennyire fontosak a családi, baráti kötelékeink, mennyi erőt meríthetünk belőlük.

Lehet kiindulópontja az egészen bensőséges hangulatú portréinak ez az alapvetően családcentrikus gondolkodás?

– Teljes mértékben. Akkor több a portré egy reprodukciónál, ha a lelket és a belső tartalmat mutatja meg. Ha elérem azt, hogy rezonáljunk egymásra, akkor pompás alkotói közösség jön létre, amely több szimpla munkánál. Ezen felül meg kell jegyeznem azt a tényt is, hogy minden egyes portrénak a kíváncsiság az alapja. Valamire kíváncsi vagyok az alanyommal kapcsolatban és a rezdüléseiből próbálom megtalálni a választ. Szerintem ez a jó portré lényege, kiindulópontja. A feltett kérdéseimre viszont már nem közvetlenül én kapom meg a választ, hanem minden esetben a befogadó, aki ezáltal alkotótárssá válik.

Kálmán György – fotó: Keleti Éva

– Minden esetben könnyen megnyíltak önnek a portréalanyok?

– Általában igen, de előfordult azért olyan, hogy valóságos megmérettetés lett a közös munka. Volt olyan, akivel egyszerűen nem tudtunk lelkileg egy húron pendülni. Ez a fotón viszont szerintem szerencsére nem látszik.

– Ilyen volt például Gábor Miklós esete?

– Igen. Sokan mondják, hogy a róla készült fotográfiám az egyik legjobb portrém, pedig nagyon nehéz volt vele együttműködnöm. Kálmán György is nagyon nehezen megközelíthető, zárkózott embernek tűnt először, mégis megadatott számomra, hogy jó fotót készíthessek róla.

Ide kapcsolódik:
Ruttkai Éva és Gábor Miklós beszéltek először '56-ról a filmvásznon

– Még a fára is felugrott!

– Lassan, de teljesen megnyílt és kitárulkozott nekem! Idővel, de beengedett a belső világába. Innentől kezdve, az lett a mércém, ha egy művész felugrik fotózáskor a fára, akkor már nincs baj, bátran dolgozhatunk, mert bizalmat szavazott nekem!

– Nem csupán a ma úgynevezett „színházi aranykor” legendás egyéniségeivel találkozhatott. A háború előtti nemzedék kultikus figurájával, Jávor Pállal is lehetősége nyílt együttműködni. Hogyan fogadta önt az akkor már számos krízist megélt, idős színész?

– Nem sokkal találkozásunk előtt tért vissza sikertelen külföldi útjáról, megtört, meggyötört, beteg emberként. A portrén érzékelhető még az a férfi báj, amivel rendelkezett, de már egészen másképp, ahogyan megszoktuk. A róla készített portrékat ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a villanykörte már kiégőben van, de időnként még fel-felvillan néhány percre.

Vámosi János és Záray Márta – fotó: Keleti Éva

Pontosan ilyesmi „felvillanások” ezek az arcképek. Bárdy Gyurinál lakott ekkoriban. Tulajdonképpen Gyuri – aki jó ismerősöm volt – segített abban, hogy nyisson felém, bizalommal fogadjon. Nagyon jó barátságban váltunk el, szomorú, hogy ezután szinte alig maradt közös időnk.

– A zenészélet két fontos személyiségét, Záray Mártát és Vámosi Jánost is lencsevégre kapta. Ez a fotó tulajdonképpen nem is pusztán portré, valóságos időkapszula – hatvanas évek eleji lakás miliővel, tipikus korabeli tárgyaival.

– Meg kell mondanom, hogy ezt a fotót nem annyira szeretem, ugyanakkor a kurátorom, Szarka Klári mindig azt mondja, hogy remek kordokumentum, ragaszkodik hozzá. Szerinte mindent elmond a korról a rádió, a kis horgolt terítő, a két ember bensőséges és őszinte kapcsolata, ezek a vonások pedig mind-mind az értékét képviselik ennek az alkotásnak. Ebben lehet valami. Tulajdonképpen ők ketten a korszak ikonjai, hiába áll távol tőlem az általuk képviselt zenei műfaj.

Béres Ilona – fotó: Keleti Éva

– Ezek az intim légkörű portrék azt az érzetet kelthetik még a mai befogadóban is, hogy ha a fotózás előtt nem is, de a fotózás után azonban mindenképp közeli, akár baráti viszonyba is kerültek egymással az alkotók. Gazdagodott szorosabb baráti kapcsolattal egy-egy munka során?

– Szinte minden esetben. Gyakorlatilag két olyan művész van, akikre azt merem mondani, hogy a legjobb barátnőm és a legjobb barátom. Béres Ilona és Szilágyi Tibor. Már főiskolás korunk óta jól ismerjük egymást. Számos színésszel voltam és vagyok abszolút jó kapcsolatban, nagyon jó barátnőm volt Ruttkai Éva, Psota Irén is. Béres Ilivel ma is napi szinten beszélünk telefonon.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X