Hód Adrienn-nel a Hodworks új darabjáról, az Amberről, és a Velencei Biennáléról beszélgettünk.
– Az előadók szempontjából nagyon „kitett” Még egy táncelőadás után az Amber befelé koncentrál, ahogy az ajánlóban írjátok: önvizsgálattal várja a közönséget. Tudatos döntés volt, vagy a véletlen hozta ezt a végletes fordulatot?
– Tudatos döntés volt. A Még egy táncelőadással egy bizonyos pontig eljutottunk annak a vizsgálatában, hogy mit jelent a színpadon a tehetetlen kudarc élménye, vagy hogy mi a nézők elvárása az előadóval szemben. Ezt követte a Covid-időszak, és azt éreztem, hogy szeretnék visszahúzódni az absztrakt fizikalitásba, formailag pedig a Pirkadot akartam továbbgondolni. A Még egy táncelőadás egy olyan tengelyen mozog, amelyen az előadó nagyon függ a nézőtől, itt viszont ennek a teljes ellentéte zajlik, az érintés kiváltotta érzet és fizikális reakció, a két táncos közötti kapcsolat egy zárt térben jön létre.
– A Még egy táncelőadás alkotófolyamata sem lehetett könnyű, épp az általad említett nézőtől való függés miatt, de úgy képzelem, az Ambernél ez az intimitás jelenthetett ha nem is korlátot vagy határt, de szokatlan próbaszituációt.
– A test azonnal, nagyon mélyről képes felidézni az emlékeit. A táncosok valóban nagyon transzparens, nyitott helyzetben vannak, ezért kezdetben bennem is felmerült, hogy szabad-e néznem őket akkor, amikor két embernek az érintésen keresztül ennyire megnyílik a testemlékezete, amikor ilyen mértékben kitárulkoznak. Olyan hívószavakkal dolgoztunk, mint közelség, intimitás, testvériség, biztonság. Elég csak arra gondolni, milyen az, amikor hirtelen a nyakadhoz érnek, és ha valamikor azon a ponton történt veled valami, a tested ezt az élményt előhívva, önkontroll nélkül reagál. A kételyemet az írta fölül, és kattintotta át az agyamat, hogy mi ennek belső folyamatnak az esszenciáját akarjuk megmutatni, a kiszolgáltatottság mint állapot pedig a textúra mögé került.
Az Amberben a táncosok végig csukott szemmel vannak együtt, így nem éri őket külső vizuális inger, ami informálja, sőt befolyásolhatja az előadót az előadás közben intenzitásban.
Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehet erről lekapcsolódni, képessé válni a nem-figyelésre – pontosabban a befelé figyelésre, egyfajta meditatív állapotra, amikor hallja kívülről a történéseket, de nem reagál rájuk –, és ebben az állapotban benne maradni.
– A színlapon olvasható, hogy az alkotási folyamat alatt Thai massage, Kundalini jóga, Feldenkrais method és bachata sensual workshopokon vettetek részt. Ezek a tapasztalások hogyan épültek be az Amberbe?
– Direkt módon nem, csak közvetetten. A jóga és főképp a jóga légzéstechnikája a meditatív állapot elérését segíti. Olyan belső fókuszú eszközöket kerestem, amelyek nem kifelé hatnak, de ha nagyon érzékenyen figyelsz, ha rá tudsz kapcsolódni, mégis láthatóvá válik, hogy valami zajlik belül. A Feldenkrais-módszer belső képekkel, mozgásokkal dolgozik. Annak ellenére, hogy nem táncos formavilágból építkezik, hanem a belső figyelemből, és más a minősége, a konstrukciója, de mégis fizikálisan helyezi el a testet. Az érintés kérdésénél jött elő a masszázs, ami átmossa a testet, és utána teljesen lelazult állapotba hoz. A Thai massage-zsal ezt a jóérzés-átadást szerettük volna kipróbálni. A bachata sensual és a kizumba pedig úgy került be, hogy kerestem olyan társastáncokat, amelyekben az egymásra hangolódás, a finom mozgás és az improvizatív akció-reakció érzéki módon van jelen. Először megpróbáltuk analizálni a technikát videóról, de aztán elértünk egy pontot, amikor azt éreztük, muszáj együtt táncolnunk profikkal is, hogy megértsük a működését. Ezekből semmit nem egy az egyben használtunk fel a koreográfiában, azonban a mechanika, a koordináció, a viszonyrendszer alapjait fel lehet fedezni az előadásban.
– Februárban és áprilisban töltöttetek fel két trailert az Amberből a Vimeóra, most szeptember van. Miben más a főpróbahét egy bemutatókészre próbált, aztán elcsomagolt, és hónapokkal később elővett előadásnál?
– Februárban bevilágítottuk és nézők nélkül felvettük, „legyártottuk” az előadást. Nagyon furcsa élmény volt, hogy elkészült, hogy megvan, de utána hamar azt éreztem, hogy a tulajdonképpeni főpróbahét előtt is kell még rajta dolgozni.
Amit Covid alatt nehéz volt nagyobb léptékben kipróbálni, azt nézők híján ezen a néhány alkalmon sem sikerült. Bármennyit próbálsz teremben, ott másképp telik az idő, mások az energiák, ezért segített rengeteget, hogy a miskolci Horizont Táncfesztiválon megmutathattuk. Amint kikerült az előadás a közönség elé, láttam, mi az, ami működik, kiderült, milyen buktatók lehetnek, mik azok az apróságok, amitől elveszhet a figyelem.
Például ha végig azon izgul egy táncos, hogy mekkora a tér, és nehogy nekimenjen a nézőknek, az egyértelműen látszik rajta, úgyhogy közösen felállítottunk egy fontossági sorrendet. Ennél az előadásnál a tapasztalás sokat számít, és előadásról előadásra tanulunk.
– Ugorjunk még vissza a nyárra, amikor a Velencei Biennálén egy workshopot is tartottatok. Kik vettek részt ezen, és mi volt a fókusz?
– A rendezők kérése az volt, hogy vegyes csoportban dolgozzunk, a résztvevők között legyenek színészek és táncosok is, így került be a jelentkezők közül teljesen profi táncos, 50 körüli színésznő és még színművészetis hallgató. Szoktam tartani workshopokat, de azok általában rövidek, másfél-két órásak, és egy élményt dolgoznak föl, itt viszont egy nagyon intenzív hétre szólt a meghívás. A kurátorok azt szerették volna, hogy mutassuk be a módszerünket, úgyhogy az elmúlt tíz év repertoárdarabjaiból, az azokhoz kapcsolódó munkamódszerekből, problémafelvetésekből próbáltunk összerakni egy kurzust Molnár Csabával és Szabó-Székely Árminnal. Ez nekünk is érdekes és hasznos volt, mert még soha nem foglaltuk össze ezt rendszerként, viszont el is gondolkodtatott bennünket, hogy mi mit csináltunk tíz évig, ha ezt egy hét alatt meg lehet tanítani… (Nevet.) Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a szervezőktől és a résztvevőktől is, úgyhogy elkezdtünk gondolkodni a folytatáson, azon, hogy színészeket és táncosokat képző iskoláknak kiajánljuk ezt a csomagot.
– A csoport vegyes volt, és a Sundayt is a színházi szekcióba hívták meg. Mennyire lepett ez meg téged?
– Táncosokkal dolgozom alapvetően, és bár a saját definíciónk szerint is színházat csinálunk, de mégis, először furcsálltam. Árminnal beszélgettünk arról, amit a kurátorokkal való találkozó is megerősített, hogy a műfaji határok Nyugat-Európában egyre inkább elmosódnak. Ha számukra ez egyértelműen színház, annak nagyon örülök.
