A Trafóban január 14-én és 15-én látható Kár, hogy rák ugyanis egy verbatim, dokumentum-színházi előadás, amely az adott témáról kérdezett interjúalanyok szó szerint idézett megnyilatkozásaiból áll. A PanoDráma produkciójának bemutatója eredetileg 2020 novemberében lett volna, de a járvány miatti lezárások a premiert is érintették. Lengyel Anna, aki saját rákbetegségét tematizálta a darabban, 2021. április 15-én pedig meghalt. Ez a közreműködőket komoly dilemma elé állította. Bartsch Kata, az előadás egyik színésze gyorsan leszögezi: nem ő a Kár, hogy rák ideális PR-osa. Azt mondja, nehezen tudja elképzelni, hogy 2022-ben a Covid sokadik hullámán hosszú tömött sorokban ömlenek a nézők erre a címre, ráadásul olyan előadásra, ami a rétegszínházon belül is egy nagyon vékony réteg színháza.
– Be tudod azonosítani, Annában mikor fogalmazódott meg, hogy a rákbetegségéből színházi előadást csinál?
– Gyanítom, ahogy megkapta a diagnózist, azonnal arra gondolt, ebből darabnak kell lenni. Egyszerűen meglátta a helyzetben a színházi lehetőséget. Persze ez nem az a helyzet, hogy konkretizálod, mit csinálsz belőle, meg időhöz kötöd, mikor lesz a bemutató, mindenesetre hatalmas tervei voltak a majd-ra. Az élet sajnos máshogy rendezte a dolgokat.
– Hogyan kerültél bele a projektbe?
– Rögtön az elején. Bár amióta a lányaim megszülettek, gyakorlatilag felhagytam a színházzal, de Annának voltak állandó emberei, akikben gondolkodott, akiket újra és újra hívott a különböző projektjeibe – Ördög Tomi, Szamosi Zsófi, Urbanovits Kriszti, én –, tehát valahogy adott volt, hogy mi benne leszünk.
– És amikor már konkrétummal keresett meg, hogyan mondtál igent?
– Úgy, hogy azt mondtam, nem tudom, fogom-e bírni egyáltalán. Valahogy nehezen áll rá az ember, hogy erről a témáról hozzon létre előadást. Eltartjuk magunktól zsigerileg, mert irgalmatlanul megterhelő, ha érintett vagy, ha nem. Pécsen csinálta Mohácsi A képzelt beteget, annak a végén bekérdezték a közönséget: te vajon élni fogsz húsz év múlva? Emlékszem, ez engem nagyon megütött. Nyilván van ezzel, a halállal valami elszámolnivalóm, és szerintem a nézők nagy részének is lesz.
De Anna világéletében olyan lehengerlő személyiség volt, hogy neki nem lehetett nemet mondani. Ráadásul amikor az egész elindult, még nem tűnt ilyen sötétnek. Azt gondoltuk, Anna megéri a bemutatót. Akkor nem láttam ennyire lehúzós, borzalmas, fekete végű dolognak. Akkor tulajdonképpen röhögtünk az egészen, és partner tudtam lenni egy show-ban, egy revüben, mert Anna ilyeneket álmodott, és ezekbe az elképesztő álmaiba lelkesen, ellentmondást nem tűrően tudta belerántani az embereket. De az ő vízióit mi nem tudjuk megcsinálni, a halála után pláne nem, úgyhogy az, amit jelenleg fekete falú próbateremben próbálunk, és január 14-én, az év legsötétebb hónapjában bemutatunk, egy másik darab lesz.
– Mihez képest lesz más? Mi volt Anna terve, és mi maradt meg abból?
– Ő azt akarta, hogy távolodjunk el a PanoDráma eredeti dolgaitól, a verbatim színháztól, és legyen ez egy zenés, táncos, revü jellegű őrület, valami egészen más, mint amire az ember a rákról asszociál.
Ahogy a temetésének a mottója az „Always look on the bright side of life” volt, úgy akarta, hogy ez a darab, mint egy musical, happy enddel végződjön. Amikor meghalt, tudtuk, hogy erre mi képtelenek lennénk. Úgy döntöttünk, visszamegyünk a verbatim gyökerekhez, abból az anyagból dolgozunk, ami Annáról és Annától van, illetve más rákos vagy gyógyíthatatlan betegekkel készített interjúkat használunk.
Ugyan azt nagyon nem akartuk, hogy bármilyen szinten is egy Lengyel Anna-emlékest készüljön, ő egyáltalán nem is akart ennek az előadásnak a középpontjában lenni, de óhatatlanul adódott a helyzet, hogy aki kikerült belőle, az áll most az egész origójában.
– 2020 novemberében röviddel a bemutató előtt kellett bezárni a színházaknak. Volt egy szinte kész előadásotok. Hogyan éltétek meg a leállást?
– Az az igazság, hogy egyfajta megkönnyebbülésként. Nagyon sokat kellett volna rajta dolgozni, közben meg éreztük annak a tétjét, hogy ezt a bemutatót nem lehet megúszni, nem lehet csak úgy megcsinálni. Egy zenés-táncos előadással eleve sokkal több munka van, közben meg lehetett érezni, hogy nem valószínű, hogy Anna ott lesz a bemutatón. Ez a két dolog más-más módon, de plusz terhet rakott ránk. Az volt az utolsó kívánsága, hogy ebből valami olyan legyen, amilyet ő szeretett volna. Amit bemutatunk, nem lesz a szó klasszikus értelmében vett előadás, de nekünk valamiféle erkölcsi kötelességünk befejezni a munkát.
– A személyes érzelmi viszony miatt nem akartatok semmit megtartani a Kár, hogy rák eredeti koncepcióbójál?
– Több fázisa volt annak, hogy mennyit tartunk meg az eredetiből, de hamar kiderült, a félig-meddig átemelés, a „kicsit színház, kicsit nem” egyáltalán nem működik. Akkor kimondtuk, hogy legyen ez egy PanoDráma-előadás, a pityergést elkerülve, de Anna emlékének ajánlva, mert neki egész egyszerűen jár egy előadás.
– Kikkel készítettetek interjút?
– A családtagjai közül a testvérével, az édesapja feleségével és néhány távolabbi rokonnal, több barátjával. Magunkat kihagytuk, a szüleit pedig nem tudtuk, nem mertük bevállalni. Használtuk néhány Facebook-bejegyzését, illetve egy korábbi, a Radnótiban bemutatott előadáshoz készült interjúkból vettünk át részleteket.
– Az interjúzás lelkileg mennyire volt megterhelő?
– Én ebben nem vettem részt, mert erre én alapvetően képtelen vagyok. Olyan kemény élettörténetek hangzanak el három mondatban, hogy fogalmam sincs, egy interjúhelyzetben hogyan szembesültem volna velük. Ennyit még egyetlen próbaidőszakban sem bőgtem. Ez már egy „jólfésültebb”, ha tetszik, befogadhatóbb darab, mert éreztük, hogy a nézőket nem lehet ennyire beledöngölni a földbe, de csinálhatsz bármit, akkor se happy end a vége. Viszont Anna miatt, aki az utolsó napjait is végigröhögte, valahogy mégiscsak van az egészben valami fura optimizmus, és a néző végül mégsem marad magára.
– Döbbenetes volt látni, ahogy Anna a rákhoz viszonyult és ezt a helyzetet kezelte. A nyílt kommunikációtól a betegséget munkaenergiába forgatásig teljesen atipikus életstratégiát választott, és ezzel pont a szokatlanság miatt volt nehéz szembesülni. Azoknak biztosan, mondom ezt saját tapasztalatból, akik távolabbról ismerték őt.
– Sok megfejtés van arra, hogyan alakult ez nála, minden ismerősének, barátjának, rokonának megvan a saját verziója. Egyáltalán nem egyszerű megérteni.
Én Halász Péteren kívül másnál nem találkoztam a halálnak ilyen szintű kiröhögésével.
Aztán persze az interjúkból kiderült, hogy vannak még hozzájuk hasonló rákbetegek, akik azt mondják, jó, menjünk neki, csináljuk, bármi is lesz, elfogadom, jól érzem magam – csak őket nem ismerjük, mert nekik nincs ekkora közönségük.
– Térjünk még vissza egy dilettáns kérdés erejéig az előadáshoz: egy verbatim előadáson mit kell rendezni Ördög Tamásnak? És miért pont ő rendezi?
– Azt, hogy befogadható legyen, hogy ne unja el a néző. Olyan formát találni ennek a zéró cselekményű, 54 oldalas szövegnek, hogy ne legyen didaktikus, mégis elkülönüljön, ki beszél. Nagy színészi truvájokra nem szabad számítani, és nem is lehet építeni, de a Trafó nagytermére meg kell találni az eszközöket. Hogy miért pont ő? Teljesen evidens módon. Az előző verziónál társrendezőként szerepelt, bár akkor Tomi elegánsan háttérbe vonult. Valahogy kimondatlanul is egyértelmű volt, hogy ha bármi történik, ő lép Anna helyébe. És valahogy az is egy szép történet, ahogy Tomi Annának rengeteget köszönhet azzal, ahogy őt Kaposvár után a szárnyai alá vette, és aztán ő az, aki Anna örökébe lép.
– A tavalyi és az idei színlapon is szerepel Hód Adrienn koreográfusként. Gondolom, akkor a revüt koreografálta, de mi a feladata most?
– Ugyanaz, de egy jelentős különbséggel. Tavaly bennünket koreografált, ami irgalmatlan feladat lehetett neki, hiszen mi finoman szólva sem vagyunk Broadway-táncosok, ellentétben azokkal, akik most közreműködnek. Mert a revüt meghagytuk, annak ellenére is, hogy egy pici félelmünk azért van, hogy nem lóg-e le az előadás szövetéről. Lineárisan halad a történet, a vége Anna halála, de azt éreztük, nem lehet ezzel az élménnyel otthagyni a nézőket. Ezért döntöttünk úgy, szálljon el az előadás, legyen meg Anna akarata a zenés, boldog, táncos véggel, amit rakjunk igazán oda, ahhoz viszont jöjjenek a profik.
Lengyel Anna öröksége
Lengyel Anna a dokumentarista színház úttörője volt, politikai aktivista, aki élete utolsó szakaszában rákedukációs tevékenységéről vált széles körben ismertté. A január 14-i Kár, hogy rák előadás után Tompa Andrea, Herczog Noémi és Proics Lilla arról fog a közönséggel beszélgetni, hogy mit viszünk tovább ebből a hagyatékból? Mi a dokumentarista színház ereje, van-e értelme ma a politikai aktivizmusnak és szükség van-e arra, hogy a betegségekről a nyilvánosságban beszéljünk.
