Molnár Gál Péter érzékletes, Koró György díszletközpontú (!) elemző leírása egy legendás, világot bejárt bábelőadásról, amelyet a Szilágyi Dezső-Koós Iván-Szőnyi Kató trió vitt színre.
„A bábszínház sem kivehető a színháztörténet áramlataiból. Oláh Gusztáv a legelső magyarországi A csodálatos mandarinhoz (1945) romantikus rablóbarlangot tervezett, és csak Harangozó Gyula második Mandarin-koreográfiájához (1956) adott Fülöp Zoltán egy modern Babilon neonfényes felhőkarcolóival a züllött burzsoá társadalmat a háttérbe vonó díszletet. Koós egymást fedő, különböző síkokban mozgó, három sor fémrácsot állított a térbe. Nem meghatározott tárgyak. Ipari jellegük mégis fölkelti egy eliparosodott világ termelésre összpontosító tárgyszerűségét. A háttérben aprócska embersereg vonul. Dróton fityegnek. Katonás rángással mozognak. Hangyaszerűek. Foszlott sikátorban van az apacstanya. Arctalan a három csavargó. Arcuknál jellegzetesebb domború mellük, izomzatuk. Üres A lány arca is. Szeme sincsen, sem orra, szája. Hangsúlyozottan bábszerű lény. Jellemét tekergő, hosszú végtagjai, karcsú lába, csábos karja határozza meg. A megjelenő Mandarin varázslatos idegenszerűségében hat leginkább emberinek ebben a tárgyszerű faunában.
A Mandarinnak van arca. Emberi vonásai. Az arctalanok, a tömegemberek közt egymaga képviseli az emberséget. Ő az Ember. Emberszerűségét növeli a közte és a többi báb közötti ritmuskülönbség.
Lassan, méltóságteljesen, szakrális megfontoltsággal mozog. A többiek ideges sebességgel. Szögletesen. A Mandarin puhán, csonttalanul. Széles taglejtések helyett rebbenésekkel fogalmaz. Apró remegések, vágytól megmerevedő mozdulatlanság és finom reszketések hangsúlyozzák másságát. Amint elönti a vágy, mögötte bokorszerű díszletelemek tűnnek föl, mintha égő csipkebokrok volnának. A festett piros és narancs lángnyelvek elfödik a rablótanya szegényes, naturális szürkéjét.
A Lány után lódul a Mandarin. Kezdetét veszi a szenvedélyes rohanás. Pörgő-forgó, ördögmotollaszerű csigalépcsőféle (gerincoszlop? életfa?) szabálytalan fogazatrendszerében fut fölfele üldöző és üldözött. Az összezsugorodott bábokra ránehezedik a környezet. Monumentálisra növekszik. Fenyegetővé tesz. Törékenységében kiszolgáltatott a szerelmi párharc. A Lány mozdulataiba átsugárzik a Mandarin emberszerűsége.
Az ’50-es években a bábszínház meghívta magához az első magyar Mandarinból A Lányt táncoló primabalerinát, dr. Szalay Karolát megkoreografálni a bábok mozgását. Ez, természetesen, a tanulóévekben esett meg. Az önmaga képességeiben megbizonyosodott bábszínháznak nem volt többé szüksége vendég tánctervezőkre, még megbábosított táncjátékoknál sem. Az anyagok kiválasztása, a bábjátéktípus melletti döntés megszabta a játék mozgási lehetőségeit. Már az anyag és az anyagoknak a térben elhelyezkedése koreografálta a táncokat, a taglejtéseket, a gesztikus beszédet.” (Molnár Gál Péter: Bábszínháztörténet)
„Azért kell megemlíteni Orson Welles elévülhetetlenül klasszikus, formabontóan formateremtő filmjét, mert A csodálatos mandarin 1969-es bábszínpadi feldolgozásában, az előadás kezdetén a színpad felső síkjában vízszintesen mozgatott fémrácsok az Aranypolgár híres képsorára utalnak.
A Bartók-pantomim fontos eleme volt a szuffita közepéről aláhimbálózó, ingaszerű alkotmány. Egyszerre az idő múlását jelképező óra alkatrésze, egyszerre ijesztő rendeltetésű, ipari eredetű tárgy, azzal a fenyegetéssel, hogy letarolja a bábszínpad szereplőit és ízekre zúzza a testüket (…). Borzongató érzésünket az inga játéka, térfogatnövekedése erősíti meg. Amikor a Mandarin csillapíthatatlan vágyakozásában újra és újra föltámad, az inga, mintha legyőzték volna, megjuhászodva visszahúzódik; amikor pedig a csavargók ismét merényletet követnek el a varázserejű vendég ellen, az inga megint eluralkodik a színpadon, egyre szélesebben leng és egyre nagyobb távolságokat fut be vasökölként lengő kalapácsfejével.
(…) ez az inga A csodálatos mandarin színpadán mégsem inga. És kalapácsfejnek sem kalapácsfej. Eredetét tekintve ipari rendeltetésű gyártmány. Egyben valamely óceániai törgy totemisztikus tárgyára is emlékeztet. Az inga talányos és sejtelmesen fenyegető eleme az előadásnak.
Különleges vonás. hogy a díszlet egyik eleme ennyire sokféle irányba húzó képzettársításokat kelt, ilyen sokféle jelentés hatását érezteti.
Nagyon is valószínű, hogy a díszlet egyetlen részletének ezt az önállósuló, a szereplőkkel, a zenével, a történettel, a drámai összeütközésekkel egyenértékű szerepét csak a bábszínházban – vagy a happeningeknél – érhetjük tetten. Nem mintha a hagyományos díszletnek nem volna szüksége ilyen jelentésnövekedésre, ilyesfajta együttjátszásra a színház többi elemével, hanem azért, mert a színpad világát csak itt nem tördeli szét: hiszen a színész ugyanúgy tervezett, mint maga a díszlet. Eszményien összehangolt háttér és előtér, játszó személy és drámai környezet.
Mégis, az inga mintha a Bartók-művön kívülről érkezett volna a színpadra. Külső, bölcseleti szempont kényszerítette a történet elmesélésére ezt a valóságos és szellemi értelemben egyaránt sok helyet elfoglaló ingát.
Nem a mese elbeszélése kívánta meg létezését, hanem a mese értelmezésének igénye. Hajszálnyi választotta el a tervezőt is, a színre alkalmazót is attól, hogy túlértelmezzen, és talányos többértelműségét elszegényítve egyfajta megfejtést kényszerítsen rá a történetre.
Szerencsére, az előadás ezt a hajszálnyi határvonalat nem lépte át.” (Kroó György: A csodálatos mandarin)
Bartók Béla–Lengyel Menyhért: A csodálatos mandarin
Szereplők: Szöllősy Irén (Lány), Pataky Imre (Mandarin), Havas Gertrud, Szakály Márta, Kiss István, Elekes Pál, Erdős István, Gyurkó Henrik, Ősi János, Varanyi Lajos
Átdolgozó: Szilágyi Dezső
Tervező: Koós Iván
Rendező: Szőnyi Kató
Bemutató: 1967. január 27., Állami Bábszínház
