Emanuel Gat különleges utat járt be: először zenét tanult, karmesternek készült, aztán 23 évesen táncolni kezdett, három évvel később pedig elkészítette első koreográfiáját. Azóta a világ táncszínpadainak és a Trafónak is visszatérő vendége.
Emanuel Gat első önálló koreográfiáját Bach zenéjére készítette 1994-ben. Saját társulatát 2004-ben alapította, miután a gázai övezet közeléből Franciaországba költözött. A magyar közönség több munkáját is láthatta már, amelyek kapcsán betekintést adott munkamódszerébe, világlátásába.
A koreográfus a SACRE eredeti változatával, a Sacre du printemps (Tavaszi áldozat) előadással robbant be a köztudatba. A produkcióban forró salsa keveredik komolyzenei pompával, összjátékuk pedig megmutatja Stravinsky legmaibb arcát.
A Trafóban 2009-ben a Tavaszi áldozat mellett a Téli utazással mutatkozott be, majd 2010-ben megint körbejárta a Téli utazás témáját és bemutatta a Téli variációkat. 2012-ben visszatért a folyamatosságon alapuló Brilliant Corners-zel, majd 2015-ben a Plage Romanique-kal.
A GOLD 2013-as The Goldlandbergs átdolgozása, amely Glenn Gould kanadai zongoraművész munkáiból indul ki. Emanuel Gat koreográfiája táncművészeti párja lehetne a zongorista zenei világának, hiszen mindketten zseniálisan ötvözik az érzékiséget az intellektuális fegyelemmel és az elemi érzelmekkel. Az előadásban Gat a Goldberg-variációk interpretációját és egy költői rádiós dokumentumjátékot (The Quiet in the Land) kever egymásra. A produkció intenzív összejátszása zenének és táncnak, melyen keresztül mély emberi viszonyok bontakoznak ki.
A Brilliant Corners című koreográfiáját Thelonious Monk zenéjére készítette. A produkció 2012-ben járt Budapesten, ekkor magyarázta el egy interjúban a koreografálás és a zeneszerzés folyamatát, technikáját, és kiderült, hogy a kettő között semmi különbség nincs:
“Ugyanúgy darabokból építkezem, és ugyanúgy nem gondolok semmiféle szabályra. A kezdet kezdetén semmiféle képet nem látok lelki szemeimmel a végeredményről, nem hallom magamban a teljes kompozíciót. Szeretek végtelen mennyiségű alapanyagot használni, ami ha szó szerint nem is végtelen, de ebben az esetben több száz hangmintát jelentett. Ahogyan egymás mellé pakoltam őket különböző variációkban, ahogyan kiegészítették, erősítették, ellenpontozták egymást, ahogyan párbeszédbe kerültek vagy egymásba olvadtak, lassan elkezdett összeállni a darab váza. Mintha a darab alkotta volna meg önmagát. A konstrukció folyamata jobban izgat, mint a későbbi produktum, a felfedezés, a leleplezés, a dolgok mélyére ásás több izgalmat tartogat, mint a tervezés.”
Marokkóban született, Izraelben nőtt fel, és jó ideje Franciaországban él, ami nemzetközi társulata szempontjából a gyakorlatban jobb munkafeltételeket jelent, és azt, hogy közelebb van a nemzetközi táncélethez. Művészeti értelemben viszont nem számít, hiszen a külső körülményektől függetlenül, saját belső logikája mentén járja az útját. A Lincoln Center Festival igazgatója, Nigel Redden néhány így jellemezte a koreográfust: “Olyan, mintha Gat az életét koreografálná meg. A végletekig elmegy, és a pengeélen táncol, mint ahogyan sok izraeli teszi ezt a mindennapokban.” Emanuel Gat ezzel már 2010-ben sem értett egyet:
“Nem gondolom, hogy önéletrajzi ihletettségűek lennének a koreográfiáim. Nem akarok úgy beszélni az életemről, azokról a dolgokról, amik velem történnek pontosan úgy, ahogyan azok megtörténnek. Én úgy látom, hogy a darabjaim és a magánéletem között nincs összefüggés. Természetesen az, hogy a világ változik, és abban én is változom, hogy ma már másképp értek valamit, az hatással van a munkáimra, de csupán áttételesen. Az izraeli végletességről pedig nem tudok nyilatkozni, mivel ez valószínűleg belőlem jön, a gyökereimből, a zsigereimből, és semmiképp sem tudatos.”
