Amikor a Vers-estek a Müpában sorozat következő, Radnóti-epizódjának ajánlásába fog a cikkíró, méltán bizonytalankodik. A klasszicizálódott, az irodalomtörténetben sokszorosan végiggondolt és befogadói, olvasói közegben evidens életművek esetében az a feladat magasodik elé, hogy megpróbáljon néhány nem eredetieskedő, mégis érdemleges mondatot szólni a tárgyalandó szerzőről. Mielőtt erre vállalkozni, az esteket szervező perspektívákra hívja fel a figyelmet.
Az eddig létrejött események füzérében első alkalommal Kemény István Adyösszeállításával, majd a Kukorelly Endreféle Arany-breviáriummal, Parti Nagy Lajos Kosztolányi-válogatásával és a Marno János nézőpontjából újragondolt József Attilaköltészettel találkozhattak a magyar irodalom hívei.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Az estek mintázata kiadja a szerkesztői szándékot; kortárs költőkre bízni meghatározó, rendkívüli hatású opusokat, párbeszédre hívó helyzetbe állítani őket. Mindez, joggal, azt sugallja, hogy az olvasás maga is teremtés, a művek sosem befejezettek, időbeli kitettségük egyben lezárhatatlan nyitottságuk záloga. És különösen izgalmas, ha az olvasó — író. Mert az általa felépített műsor eképp egyfajta palimpszeszt, az eredeti szövegeket újracsoportosító, mintegy a válogatás szuverén szándékai szerint azokat fölülíró alkotás.
Akik eljönnek a versestekre, feltehetőleg ismerik az újraolvasás örömét és kalandját. És megtapasztalták azt is, milyen, amikor egy költőnek képletesen vagy ténylegesen szobrot emelnek. Amikor indexet kap, amikor megbénítják. Olyan szalagcímekkel ékesítik fel, amelyek a panteonban egy posztamensen nyugvópontját kijelölik. Ady vátesz volta, József Attila őrülete, Kosztolányi játékossága, Arany megfontoltsága, folytathatnánk. És fejből megidézhetnénk azt az egy főre jutó öt-öt verset, amely a fenti, fölöttébb egyoldalú karaktervonásokat látványosan alátámasztja. Ezekre az elnagyolt epitheton ornansokra azonban csak a lusta, illetve a társaságokban felületes műveltségével sokatmondóan hivalkodó olvasó hagyatkozhat. Radnóti befogadástörténete sem mentes az elmondottaktól. A nyolcvankilenc előtti kultúrpolitika őt is keményen befagyasztotta; alakja a fasizmus (sic!) áldozataként, a Bori notesz alkotójaként, illetve a szerelmi költészet néhány untig idézett versével ivódott be a köztudatba.
Alakja köré egyrészt legendák szövődnek, szentimentális rajongás övezi, másrészt alantas támadásoknak van kitéve. Ezek a megnyilvánulások egy meghasonlott társadalom reakciói. Radnótit mindenáron olyanná akarja formálni, amilyen ő maga nem lehet: egyszerre legyen hősi áldozat és a nyárspolgári idill megtestesítője. A költő legyen tisztább és tisztességesebb, mint az ország, amely közömbösen asszisztált elpusztításához. Adjon feloldozást minden sorstársa meggyilkolása alól. Ez nem más, mint a kulturális antropológiai értelemben vett eredeti bűnbakképzés
– írja az est „komponistája”, Ferencz Győző.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a költő kortársaknál, nem utolsósorban Vas István Nehéz szerelem című két kötetében, a memoárjellegű szövegekben Radnóti figurája árnyalt megközelítésekben mutatkozik. Amikor az olvasó az említett munkákba merül, a hús-vér költővel találkozik. Azért is érdemes utalnunk minderre, mert a Ferencz Győző által összeállított esten részleteket hallhatunk Radnóti Fanni tavaly teljes terjedelmében megjelent naplójából és Radnóti Miklós naplójából.
A hétköznapok minden rezdülésére, részletére kitérni igyekvő Fanni-naplóból a korabeli társasági élet, az intrikák és a szerelmi bonyodalmak, életmódok és gondolkodásformák, írói és képzőművészeti csoportosulások alakulása és alkalmankénti egymásnak feszülése kísérhető nyomon, ugyanakkor a háborúba sodródó Magyarország és a polgárai fölött egyre vészterhesebb, kirekesztő törvényeket hozó politikai-ideológiai kurzusokról a személyes dokumentáló hangvétel tanúskodik.
A Radnóti-est hiteléért a leghozzáértőbb figyelem kezeskedik;
a Ferencz Győzőé, aki Radnóti Mikós élete és költészete című monográfiájában egészen páratlan, megkerülhetetlen könyvet írt kilenc évvel ezelőtt. S ha a cikkíró a bevezetésben azzal az ambíciójával kérkedett, hogy Radnótihoz néhány megjegyzést fűz, akkor ezt kis mellénnyel megteszi legott. Radnóti költészete flórájának és faunájának, botanikájának időjárási viszonyaira irányítja a versszeretők szemszögét. A Radnótitájra tereli a tekintetet, a lélegző, természeti jelenségekben gazdag földre. Fényekre és árnyékokra, esőre és napsütésre. Az eleinte inkább elégikus, az archaikum, az antik elődök szellemében gondozásba vett vidékre, amelynek dús és derűs hullámzását a költő klasszikus formákba rendezi, és amely fölött oly gyorsan alkonyul, hogy hirtelen feketébe vált az ég. A tajtékos ég alatt pedig ott menetelnek a századok, évek és emberek századai, az immáron bombatölcsérek szaggatta mezőkön, a tépett, sáros lombok alatt; eltörő lépteikben a hexameterek tartják a lelket.
