Az utcazenélés nem kevésbé jelent komoly megmérettetést egy zenész számára, mint egy koncertteremben, több száz néző előtt játszani, hiszen az utca közönsége épp olyan elvárásokkal vagy prekoncepciókkal, érdeklődve vagy épp közömbösen hallgatja az előadást, mint a széksorokban helyet foglaló koncertlátogatók.
Az utcákon már több száz évvel ezelőtt feltűntek a muzsikusok, kezükben egy hangszerrel, mellyel saját éneküket kísérték. Gyakran látni furcsa, bogaras figurákat szinte bármilyen kreatív, alkalmi zajkeltő eszközzel, nagy zenekarokat, meghitt duókat, vonósnégyeseket, rezesbandákat, elszánt hobbizenészeket és nagytudású, sokszor az utcán felfedezett virtuóz tehetségeket egyaránt. Európa nagyvárosaiban ma is találkozhatunk az aluljárók, kapualjak, zsúfolt terek és parkok művészeivel, akik közül sokan a megélhetésért küzdve választották az utcazenélést, míg mások nosztalgiából vagy szórakozásból vonulnak ki hangszereikkel.
Európai sztárral a színpadon – utcazenészként kezdte a Canarro
Az utcazenész lét romantikája és egyben nehézsége a járókelők reakcióinak és visszajelzéseinek feldolgozása, mely többnyire egyértelműbb és leplezetlenebb kritikát fogalmaz meg egy muzsikus számára, hiszen az utcán szabadon, bármilyen módon kifejezésre juttatható az a vélemény, ami egy koncerten – műfajtól és helyszíntől függően – korlátozott módon lehetséges az illem vagy a szokások miatt. Ezzel együtt a dicséret és a méltatás is hasonló módon, erőteljesebben és nyíltabban tör ki az utcán sétálókból.
Európai sztárral a színpadon – utcazenészként kezdte a Canarro
A következő fotókon megörökített utcazenészek kilétéről nem tudunk egyebet, mint amit a képek mutatnak: csupán a hangszereiket és aktuális tartózkodási helyüket ismerjük, azonban a róluk készült felvételek tökéletes lenyomatai az adott hely és időszak korszellemének és divatjának.
A galériát a Fortepan gyűjteményéből, a fotóadatbázis engedélyével válogattuk.