Papageno Radio

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

- hirdetés -

Intermezzo Könnyűzene, kottából

Könnyűzene, kottából

A múlt héten a Válasz Online szemelvényeket közölt a nemrég kinevezett miniszteri biztos, Demeter Szilárd által jegyzett könnyűzenei stratégiából – de a dokumentum fontos tanulsággal bír az egész kulturális szegmens számára.

Mivel hosszú évek óta olvasgatok hasonló dokumentumokat, erősen visszafogott optimizmussal kezdtem hozzá – igen, optimizmussal, mert már az anyag részletessége és alapossága is imponáló volt. Mire elolvastam az egészet, a visszafogottságból lelkesedés lett: ez az anyag ugyanis

talán a legütősebb könnyűzenével foglalkozó stratégia, ami magyar nyelven valaha a kezembe került.

A dokumentum egyik legmeggyőzőbb vonása, hogy végig érezhető rajta, a benne foglaltak jelentős része nem Demeter Szilárd fejéből pattant ki. A miniszteri biztos ugyanis megtette azt, ami máshol evidens, de idehaza valamiért nem divat: megkereste a terület szakértőit és felhasználta a korábban hasonló céllal készült munkákat, majd megfejelte mindezt egy karakteres vízióval és egy nagyon ambíciózus költségvetéssel. És ez nem csak az én véleményem: bár angol fordításra nem is gondolhattam, így külföldi kollégát nem kérdezhettem, de az általam megkérdezett hazai szakemberek mindegyike (!) elismerően nyilatkozott a dokumentumról.

Oktatás, tehetségkutatás

A dokumentum nem fél rámutatni a hazai oktatási helyzet egyik legnagyobb problémájára: ma az EU-ban csak Bulgáriában tanulnak kevesebben zenét, mint nálunk, ami egyrészt brutális visszaesést jelent a pár évtizeddel korábbi állapotokhoz képest, másrészt erős jelzés arra vonatkozóan, hogy immár mennyire törékeny az a zeneoktatási rendszer, amely valami isteni csoda folytán még mindig futószalagon – bár csökkenő számban – szállítja a kiváló muzsikusokat. A stratégia jó néhány megállapítása egy az egyben érvényes a kezdő szintű klasszikus zenei oktatásra is – sőt, véleményem szerint a két kérdés egyben kezelendő, a „Hangszert a kézbe!”-programban nem érdemes a műfajok között szelektálni.

A Hangfoglaló Program működése alatt kiépült egy erősnek mondható zenei tehetségkutató verseny hálózata, amely minden megyében jelen van. Ez jó alap – erre tervez a dokumentum építeni további olyan elemeket, amelyek a láthatóságot (médiamegjelenések, marketing) és a fellépési lehetőségeket segítik.

Határterületek

A könnyűzene „ökoszisztémája” erősen különbözik a klasszikus zenéétől – jó döntés tehát alapvetően külön stratégiában kezelni őket, még akkor is, ha vannak olyan szoros  kapcsolódások (főleg az alapfokú oktatásban, az általános iskolai zenei hozzáférésben), amelyekben ki kell használni az összes szinergiát. Léteznek ugyanakkor olyan határterületek – a jazz, a népzene és a világzene – amelyek előadói, zenepiaci sajátosságaik miatt egyik területhez sem lehet csak úgy „hozzácsapni”, külön figyelmet érdemelnek, de legfőképp semmiképp nem maradhatnak a két nagy terület közötti „senkiföldjén”.

Ezekre ez a stratégia nem tér ki, de számos pont alkalmazható rájuk, és szerencsére megvannak azok a műhelyek idehaza – a BMC, a Hagyományok Háza és a Hangvető -, ahol rendelkezésre áll az ehhez szükséges műfajspecifikus tudás

We are the World

Gyerekkorom hatalmas all-star slágere időtlenségében is közel egyidős azzal a tévedéssel, hogy a magyar zeneipar kihívásait, problémáit lehetséges a nemzetközi piaci trendeket, partnereket, kontextusokat figyelmen kívül hagyva, kulturális belügyként kezelni. Nem lehet, és szerencsére Demeter stratégiája ezt egyértelműen ki is mondja. Kevés olyan eredendően nemzetközi termék van, mint a zene: a magyar muzsikus évszázadok óta – Bakfark és Liszt óta – minőségi és keresett exportcikk, a kárpát-medencei népzene pedig a világ egyik legizgalmasabb és legnagyobb „zenei olajmezője”.

A kihívás abban áll, hogy képesek legyünk minőségit és egyedit produkálni – ami karakteresen a miénk, és megüti a nemzetközi mércét.

És jó, ha figyelünk majd arra, hogy a protekcionizmus nem azonos a provincializmussal – míg az előbbi szükséges és fontos, az utóbbi csak arra jó, hogy a középszerű zenész itthon sztárnak érezhesse magát.

Azon szerencsére már rég túl vagyunk, hogy nemzeti kultúrába Liszt és Bartók mellett beletartozik-e az Illés és Lovasi András is, ott viszont még sűrűn megakad a lemez, hogy szabad-e támogatni azt, ami ugyan nagyon nemzeti, de egyben nagyon gagyi is. Egyértelműen tilos – kidobott pénz, elszalasztott lehetőség, és nem mellesleg az országimázs rombolása. A világ nagy és kíváncsi: az olyan hálózatok segítségével, mint például a Live DMA közel 3000 európai helyszínre juthatnak el a legjobb zenekarok. De csak akkor, ha a kiajánláskor kizárólag a minőség számít.

„Minden politika, fiam”

Bacsó örökzöld filmjének önálló életre kelt mondata már a Rákosi-éra előtt is érvényes volt – de sokkal nagyobb baj, hogy a mai napig velünk maradt. Demeter Szilárd anyagának egyik legfontosabb, tartalmától független erénye az, hogy legalább részleteiben publikus lett. Bevallom, sosem értettem, miért nem ébredtek rá a politikai döntéshozók, hogy hétpecsétes titokként kezelni sokakat érintő döntéselőkészítő folyamatokat nemcsak értelmetlen, de kifejezetten kontraproduktív – szakmailag és politikailag egyaránt. Ugyanis minden stratégia, amelyet csupán egy szűk kör – néha csupán egy-két ember (!) – készít el és validál, jó eséllyel elégtelen minőségű lesz, egyszersmind érthető módon kiváltja a területen érintett, politikailag semleges, sőt akár lojális szakemberek, intézmények ellenérzését is. Ennél nincs biztosabb recept arra, hogy egy mégoly jószándékú elképzelés olyan ellenszéllel találkozzon, amelyben vagy elbukik, vagy ha éppen „erőből” megvalósul, felmérhetetlen szakmai és a politikai károkat okoz.

És ha már politika, ne hagyjuk szó nélkül azokat a megmondóembereket sem, akiknek egy ilyen dokumentumot el sem kell olvasniuk, elég nekik a név, ami a címlapon áll, és máris kész az ítélet: minden bizonnyal egy politikai komisszár fogalmatlan és korszerűtlen firkálmányáról van szó. A döntéshozói oldalon viszont le kellene számolni végre azzal a pszichózissal, hogy minden anyag közvetlenül a végső döntésig szupertitkos, és mindenki, aki nyilvánosságra hozza, neadjisten a legcsekélyebb szakmai kritikát is megfogalmazza, az politikacsináló ellenség.

Mit kívánhatunk?

Leginkább azt, hogy ez a stratégia ne maradjon papíron: ha csak a fele megvalósul, már gigászi lépés lesz előre – de inkább valósuljon meg az egész. Másrészt azt, hogy minél több kulturális terület stratégiája legyen mielőbb elérhető és vitatható: amelyik már elég erős a publikáláshoz, megvitatáshoz, azt nem kell szégyellni, amelyik nem, azon úgyis dolgozni kell még – majd ha elég jó lesz, közzé lehet tenni azt is.

Muzsikusként igazi paradoxon leírni – de most a könnyűzenének van a legkidolgozottabb kottája.

Promóció

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X