Az okos nő csak annak fedi fel titkait, akinek érzékenysége, türelme van hozzá. Piros Ildikó művészetére különös kettősség jellemző. A lírai, törékeny, kedves, örök fiatal külső szenvedélyes, mély, intelligensés harci kedvvel teli dimenziókat rejt. Játékos gesztusai nem egyszer haladták meg a sztereotípiákat, bebizonyítva: van élet a skatulyázáson túl! A nemrég kerek évfordulót ünneplő színésznővel beszélgettünk hivatásról, családról, csodálatos női szerepekről.
– „A jó kedély poggyászát hoztam magammal” – olvastam egy régebbi nyilatkozatában. Honnan ered ez a kedvesség, erő, harci kedv, amelyet képvisel?
– Erről eszembe jut egy példa, a színház síró-nevető maszkja. Az ember magában hordozza a drámát és a vígjátékot, és egy jó színészben bizony mindkettőnek egyformán meg kell lennie. Abszolút vidám, gondtalan, boldog gyermekkorom volt tizenhárom éves koromig, édesapám haláláig. Három kislány maradt apa nélkül édesanyámmal és a nagytatával. Siratom, amióta élek, és a drámáknál mindig valahol a háttérben volt. Erőt kovácsoltunk a tragédiából, s mind a három lány rendkívül erős lett az életben és a pályájukon. Mindenkinek van választása, melyik útra lép: sajnáltatja magát vagy kezébe veszi a sorsát. Egy óriási pofon nem feltétlenül kell, hogy a világ végét jelentse. A nehézségek idővel általában az önsajnálat vagy a harcosság felé terelnek. Én Pallasz Athéné vagyok! (Nevet) Van egy édes mondás, miszerint a nő fiatal korában Aphrodité, a szerelem istennője, középszakaszban Héra, a házi tűzhely őrzője, idősebb korában pedig a harcos Pallasz Athéné, aki bölcs, érett, sisakban, pajzzsal áll. Változásban élünk, minden mozgásban van – erről szól többek között Liv Ullmann csodálatos könyve is. Ha az ember képes kapcsolódni a változásra, akkor mindig benne marad az az erő és energia, amely átlendíti, átsegíti az akadályokon.
– A főiskolán Várkonyi Zoltán és Vámos László osztályába járt. Hogyan emlékszik rájuk?
– Csodálatos nagy mesterek voltak. Két teljesen különböző, fantasztikus ember. A puszta jelenlétük is arra sarkallt mindenkit, hogy dolgozzon, hozza ki magából, amit csak tud. Várkonyi, ha belépett az osztályba, testileg-lelkileg mindenkinek készen kellett állnia, improvizációs készséggel. Nála rögtön kellett gondolkozni és cselekedni. Vámos tanár úr éppen ellenkezője volt, ő megkövetelte tőlünk a szép beszédet, a szerep pontos mondását, tanulását.
– Várkonyi Zoltán a Vígszínházba, Ádám Ottó a Madách Színházba ajánlott szerződést. Miért utóbbira esett a választása?
– Ez a két színház határozta meg az akkoriban a szellemiséget Budapesten. Csodáltam és tiszteltem a Vígszínházat, de nem igazán láttam a helyemet benne. Mindkét színház rendkívül erős művészi repertoárral és társulattal rendelkezett, és
intuitívan éreztem, tudtam, hogy hozzám inkább a Madách Színház atmoszférája való. Ádám Ottó itt a lelkeket támasztotta össze.
A hűség is fontos szerepet játszott ebben a választásomban, hiszen a szerződésem előtt már két éve főszerepeket játszottam a Madáchban. Dürrenmatt Nagy Romolusában kezdtem, ezt a Rakéta követte Kerényi rendezésében, majd Schiller Lujzáját az Ármány és szerelem. Nyugodt, kiegyensúlyozott volt a légkör, nagyszerű kollégákkal.
– Inspiráló, értékálló, ahogyan „működtetni” tudták a hivatást, a sok-sok munkát, felkérést harmonizálva a családi élettel. Számomra van ebben egy csipetnyi latinos, olaszos beütés!
– Részemről sohasem működött az a lét, hogy csak a művészetnek és önmagamnak élek, nem. Az viszont sokkal inkább, hogy éltünk valahol Budán, voltak gyermekeink, akiket el kellett „szórni” óvodába, iskolába – akkoriban még bőven autó nélkül –, meg kellett főzni az ebédet, egyben kellett tartani a családot lelkileg-szellemileg. Délelőtt próba, utána televízió vagy szinkron, aztán a gyerekeket ismét összeszedni, este vissza a színházba. Mindenben segítségünkre volt egy fantasztikus nagymama. Természetes, gyönyörű, magától értetődő volt az egész. Pusztán a szervezésen múlt minden, és ez ma is így van, hiszen csodálatos unokáink vannak! Még egy fontos dolog. Nálunk soha nem volt szó az anyagiakról, ki volt iktatva ez a ma egyre inkább kardinálissá váló kérdés: „mid van”. Mim van? Mink volt? Boldogság, család, munka, szeretnek az emberek. Mi kell több? Ezek óriási értékek.
– Különleges intimitás, partnerség, tiszteletés tudatosság érzékelhető Huszti Péterrel való kapcsolatában. Mi ennek a „titka”?
– A színpadon már öt éve játszottunk együtt, amikor ténylegesen összekerültünk. Az első tehát a színpadi létezésünk volt, ahol valódi partnerek voltunk.
A színpad egy emelt térben levő kapcsolat. Otthon más van, nálunk nincsenek színész- vagy egyéb szakmai fotók a falon, csak gyerekképek. Nem vittük haza a színházat, ebben nagyon tudatosak voltunk.
Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem beszéltünk szakmai dolgokról, de amennyire csak lehetett, nem kevertük a magánéletet a szakmával. Erre mindig ügyeltünk, csakis így lehetett „túlélni”. Voltak nehézségek, ötven év alatt hogyne lettek volna, de egy családi, párkapcsolati létezésbe munkát, gondot kell fektetni. Külön tudtuk választani a dolgokat, ennyi a titok. Sokat foglalkozom a titkokkal.
– Miért?
– Milliószor találkoztam a titokkal életem során. Létezésünk legnagyobb érdekessége, hogy valamennyiünknek vannak titkai. Rejtjük, kimutatjuk. A titok egyébként Szabó Magdánál a legtöbbet használt szó. 2017-ben indult az Abigél titkai című előadásom, amely a mai napig látható. Abigél, Szabó Magda titkaiba bizony beleúsznak Piros Ildikó titkai is. Legyen Márquez, Márai, bárki, már az is titok, miért éppen ahhoz kapcsolódsz, akihez vagy amihez. Konkrét példa ide kapcsolódva továbbá az is, hogy nem ismertük mélyebbről egymás privát életét a kollégákkal a Madáchban, nem jártunk össze, de amikor a színpadon álltunk, egymás szemébe nézve többet tudtunk meg a szerepen keresztül egymásról és egymásból. A színpadon ott volt minden. A színész titkai mélyek és sosem kimondottak, még egy próbán sem. Abból dolgozunk. Ha egy szerepet összerakok, nagyon mélyen ások le magamban. Hiába egy aprócska szelete a színésznek a megformált karakter, az én energiám, gondolkodásom hatja át.
– Desdemonaként új színekkel és élekkel jelenítette meg ezt a Shakespeare-hősnőt az emblematikus 1973-as előadáson. Teljesen meghaladta a naiva szerepkört, erős, éles eszű, csípős nyelvű, játékos, ugyanakkor kedves, visszafogott nőként közvetítette. Erre a kettősségre kevesen képesek. Egy akkora „górénak”, mint Othello, hogy is lehetne naiva a társa?
– Ráéreztél, igen. A naiva szó, a drámai szende kategória hihetetlenül irritált fiatal koromban. Innentől kezdve lázadtam is a skatulyázás ellen! Idővel szerencsére sikerült kibújnom alóla. Már a „kezdetnél” is mutatkozott a kettősség. Kedves mosollyal, derékig érő szőke hajjal feljöttem Kecskemétről. Elmondtam a verset a felvételin, és mindenki hanyatt esett! Egyszerűen nem volt összhangban a külső megjelenésem a belső erővel, tartással és mély hanggal, amivel rendelkeztem. Azt gondolom, hogy ez, amit említettél Desdemona kapcsán is, egy velem született adottság. Abszolút ellenkezett lelkem az Othellónál, nem akartam naivaként foglalkozni Desdemonával, hogy jaj, ő az áldozat! Áldozat – na, ez volt a másik vesszőparipám, a falra másztam tőle! Mi az, hogy áldozat? Ilyen nincs. Mi történik? Benne mi történik? Mindig ez a két fő kérdés. Amikor később tanítottam, ott is ezt tartottuk szem előtt.
– Többek között Viola a Vízkereszt, vagy amit akartokban, Heloïse az Abélard és Heloïse-ban vagy Stuart Mária is nagyon hasonló vonásokkal bírt Piros Ildikó által. Gyönyörű női szerepek okos, elmélyült megközelítéssel.
– A Vízkereszt rendkívül izgalmas volt, szerettem készülni rá. A szerelem, mint téma egészen különlegesen van körbejárva, kacifántos cselekménnyel, elképesztő figurákkal. Sztankay Pista nagyszerű partnerem volt benne, tőle leginkább a spéteket tanultam. Ő volt a spétkirály, őrület volt, hatalmasakat röhögtünk. Abélard és Heloïse, ott aztán benne voltam mindenben, többek között abban is, hogy nézzen ki a hajam, milyen testtartásom legyen különböző szituációkban, az összes Giotto-, Duccio-képet átnéztem, elmélyültem bennük. Kerényi Imre, aki elképesztő latin műveltséggel rendelkezett, mondta, hogy én például többet olvastam Stuart Máriáról és erről a korról, mint ő. Ha én én kaptam egy szerepet, képzőművészetből és a könyvekből mértéktelenül faltam hozzá az anyagokat. Csak így lehetett egészen, hitelesen belehelyezkedni egy bizonyos szituációba. Művészettörténeti stúdiumot is folytattam egyébként, csodálatos volt.
Szintén Kerényi mondta egyszer, hogy egy bizonyos kor után a jó színésznők már egyfajta professzorok. Bennünk Almási Évával, akivel többek között együtt csináltuk a Stuart Mária előadást, nagyon hitt. Szabadságot, bizalmat kaptunk.
– Nagyon komoly, hiteles művészi műhelyek léteztek a ’60-as, ’70-es években. Mit gondol, mi lehetett az oka, hogy ennyi magas kulturális manifesztum a tömegkultúra része lehetett?
– Az én megfejtésem szerint akkoriban volt egy „nyugalmi állapot”. Nemzetközi szinten nézve is szinte az összes legendás zenekar ekkor indult. A második világháború után megszületett az úgynevezett „nagy generáció”, amelynek – minden téren – óriási lendülete, energiája volt, és létre tudták hozni a művészi elképzeléseiket. Csinálhattuk a dolgunkat. Talán mindig így van, hullámhegy, hullámvölgy, de megoldódik, helyre kerül minden.
– Zárásként, mi a Piros Ildikó-féle vitaminbomba titka – cudar időkre?
– A játék, a képzelet, a titok segít. Nekem a nap belülről süt. Ha ott tisztázottak, rendezettek a körülmények, talán könnyebben vesszük a nehézségeket. Talán ezért választottam a székfoglalóm címéül Szabó Lőrinc egyik verssorát: „Mesében állunk, csodakertben.”
