10 évig volt a Concerto Budapest nagybőgőse, 2019 óta pedig a Budafoki Dohnányi Zenekar szólamvezetője. Újabban a hangszerkészítésbe is belekóstol, egy tényező azonban minden stílusbeli változatosság ellenére is folyamatosan jelen van az életében: a tradíció. Ez kapcsolja őt ahhoz a zenei hagyományhoz is, amely érdeklődés tekintetében korántsem, helybeli adottságokban már annál inkább hiányban szenved. Hova, hogyan, merre tovább, kávéházi cigányzene? Lázár Gyulával beszélgettünk.
– Mesélsz egy kicsit a gyökereidről, hogyan kapcsolódtál zenéhez? Ha jól tudom, generációkon átívelő nálatok a muzsika szeretete és közelsége.
– Így van, nálunk mindig ott volt a zene a családban, szinte mindenki vagy zenész, vagy művész, de az biztos, hogy valamilyen kreatív szakmát folytat. Apai nagyapám nagybőgőzött, illetve autodidakta módon hangszerészkedett. Apám ugyanezt az utat folytatta tovább. Anyai nagyapám cimbalmos volt. A nővérem csellózott, mindössze két év gyakorlás után vették fel őt a konziba – a család ekkor települt át Budapestre, előtte Egerben éltünk. Jómagam hegedűvel kezdtem nyolcéves koromban, de nem igazán szerettem, viszonylag hamar le is tettem ezt a hangszert, nem fogott meg. Kihagytam három évet, közben azért folyamatosan a bőgő felé kacsingattam, apa mondta, hogy „gyere, próbáld ki”. Eleinte kicsit félelmetes volt, tartottam tőle, aztán egyre fogékonyabb lettem rá, megindult az érdeklődésem, és nem is volt visszaút.
– Mielőtt megindult volna a hagyományos zeneképzési út, azért „belekóstoltál” a sűrűjébe, a műfajok sokszínűségébe, nem?
– A Rajkó Zenekarban kezdtem, ahol kitűnő mentorommal, tanárommal nyílt lehetőségem megismerkedni. Novák László volt ott az első tanárom, aki a Nemzeti Filharmonikusok szólamvezetője, alapító tagja is volt. Rengeteget köszönhetek neki, ő fedezett fel és mentorált. Két év zenekarozás után kérdezte meg tőlem, hogy nincs-e kedvem a bőgőzéssel komolyabban foglalkozni, mert jó ötlet lenne, ha mennék tovább a konziba.
A Rajkó Zenekar tanulságosnak bizonyult, mert sok műfajjal ismerkedhettem meg, számos stílusban kipróbálhattam magam. Az ottani zenekari oktatás része volt többek között a népzene, a cigányzene, a szalonzene, főtárgyként pedig természetesen a klasszikus bőgő. Novák tanár úr inspirációjára léptem aztán tovább, a „muzsikálást” azonban nem hagytam abba! Nem is bírtam volna, nekem erre mindig igényem volt és van a mai napig. Szeretek minél több műfajban és stílusban jelen lenni, valahogy nyitottságot és lendületet ad.
– 2019-től a Budafoki Dohnányi Zenekar szólamvezetője vagy. Ezt megelőzően 10 évig a Concerto Budapestnél voltál zenekari tag. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyva egykori műhelyedet, új terepen próbálod ki magad? Hogyan érzed most magad a zenekarban?
– A Budafoki Dohnányi Zenekarnál rendkívül jó, fiatalos, lendületes a csapat, nagyon szeretek velük dolgozni. Fontos megemlíteni elsősorban, hogy szerintem szólamvezetőként nagyobb kihívások elé állítják az embert, így nagyobb fejlődési lehetőségek nyílnak meg. A szólamvezetői státusz nyilván felelősségteljesebb is, nagyobb tudatosságot és szélesebb körültekintést igényel szakmai szempontból. Nagyon szeretem továbbá például, hogy elképesztő színes mezsgyén mozgunk műfajilag, olykor merész vállalásokkal. A klasszikus zene az alap, de például számos filmzenei koncertünk van. Úttörő projektünk volt nemrég a Gamer Szimfonik című koncertünk, ahol videójáték vetítésével egészítettük ki a koncertünket.
Hollerung Gábor zeneigazgatóval beszélgettünk egyszer, aki nagyon jól megfogalmazta, hogy fejlődni kell a korral és a nyitott, kíváncsi fülekre hatni kell, be kell őket is invitálni egy komolyzenei koncerttérbe. Nem biztos például, hogy egy kortárs fiatal, akinek különösebb háttere a klasszikus zene irányába nincs, be fog ülni egy Mozart Requiemre, de egy ilyen vetítéssel teli koncertre eljön, megtetszik neki, és ki tudja, lehet, hogy idővel nyitottabbá válik az elmélyültebb vagy komolyabbnak tűnő alkalomra is. Szerintem nagyon fontos manapság az ilyen típusú hozzáállás a kultúrában és a művészetben. Nem elijeszteni kell az embereket és a távolságot építeni, hanem be kell őket hívni. A hagyomány és változatosság harmóniájában hiszek.
– A klasszikus zene mellett neked kontúrosan ott szerepel az életedben és munkásságodban a kávéházi cigányzenei hagyomány, a „muzsikálás”. Mesélsz erről?
– Azt már említettem, hogy a Rajkó Zenekarban kezdtem, ami után a konzi következett. Nekem ebben az időben is megmaradt a muzsikálás a klasszikus irányok mellett, hiszen erre mindig is igényem, szükségem volt. Napközben szolfézs, bőgőóra, zeneesztétika, este meg mentem muzsikálni. Nagyon szerettem, idősebb emberekkel voltam együtt ilyenkor, fantasztikus volt köztük, ezer és ezer sztorizás, nevetés, minden. Hozzá kell tennem, elég jól lehetett ezzel keresni, ami nem utolsó szempont volt.
Mások mentek bulizni, én pedig pénzt kerestem már egészen fiatalon. Önállóságra nevelt ez az egész, anyagilag már hamar szinte teljesen független lettem. 2019. és 2022. között az Ifjabb Berki Béla által vezetett MTVA Zenekar tagja is voltam. Napi rendszerességgel forgattunk zenei felvételeket, tartva a kávéházi cigányzenei frontot. Ezeket a műsorokat a mai napig sugározza a televízió. Nagyon sajnálom, hogy napjainkban nem tartjuk életben azt a kávéházi cigányzenei hagyományt, ami volt, pedig érdeklődés, nyitottság és közönség bőven lenne rá.
– Mit gondolsz, miért lehet ez így? Milyen helyek vannak egyáltalán a fővárosban, ahol élő cigányzenét lehet hallgatni?
– Nehéz kérdés ez, mert még csak azt sem lehet mondani, hogy nem haladnak a korral vagy viszonylag szűk lenne a műfaji skála. Egy kávéházi cigányzenésznek nagyon sok stílust vagy akár nemzetiségi irányt kell ismernie és tudnia. Ma nincs igazán hely, ahol ilyen zene elérhető, csak tényleg elvétve, pedig egyre nagyobb az igény a minőségi kávéházi cigányzenére. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ilyen hely van most, maximum a belvárosban, illetve a Zene Házának volt nemrég egy ilyesmi sorozata, de hát az egy egészen más közeg. Például a Százéves Étteremben van, Sárközy Lajosék muzsikálnak ott, hát ő egy igazi virtuóz.
Nagyon érdekes, mert ha például nemzetközi kolléga érkezik hozzánk a Dohnányi Zenekarba, koncert után első kérdésük, hogy hová menjenek, hol van élő cigányzene. 10 fellépőből 8 megkérdezi ezt, tehát igény van rá szerintem, sőt egyre több fiatalnál is megindult erre az érdeklődés. A Nagy Fatál Étteremben is van, vagy Budafokon van egy kúria, de ez inkább turistás hely. Gödöllőn szokott péntekenként lenni még az Erzsébet Királyné Étterem és Kávézóban.
– Ha nem elég ez a műfaji zsonglőrködés, az utóbbi időben a hangszerészetbe is belekóstoltál!
– Számomra a hangszerkészítés mindig is szerelem volt. Kiskoromban láttam nagypapámtól, apukámtól – „gyere fiam, tanuld meg, legalább a lábvágást, fogólapcserét ismerd”. Egyszer aztán a világszinten is az egyik legkiemelkedőbb hangszerkészítő mesterhez és restaurátorhoz, Rácz Barnabáshoz vetődtem. Nagyon megtetszett a műhelyében minden, a munka, a hangulat. Sok közös is volt bennünk a mesterrel, így emberileg is nagyon egy nyelvet beszéltünk és beszélünk a mai napig. Úgy döntöttem egy évvel ezelőtt, hogy elkezdem ezt az egészet hivatalosan is, már egy éve járok képzésre, ezzel párhuzamosan pedig a műhelybe Barnabáshoz. Izgalmas korszakot élek, nem egyszerű összehozni ezt a tevékenységet a zenével, de szakmai szempontból mindig is ezt a sokszínűséget szerettem, az a jó, ha minél több a feladat, a tanulási lehetőség, a kihívás.