Monteverdi operáját, a Poppea megkoronázását tűzi műsorára a Katona József Színház. A különleges, a maga nemében kísérleti produkcióról Dinyés Dániel zeneszerzővel, az előadás zenei vezetőjével és Szabó-Székely Ármin dramaturggal beszélgettünk.
– Monteverdi operája 4,5 órányi zenei anyag, több mint húsz szereplővel, allegóriákkal, istenekkel, a főszereplőkön kívül sok kicsi figurával. Ebből monolitból mi maradt, és egyáltalán: hogyan dolgoztatok?
Dinyés Dániel: Krisztának volt egy elképzelése arról, hogy számára mi az érdekes a történetből, és ennek a cselekményváznak megfelelően készült egy „kivágat”, a feladat pedig az volt, hogy ezeket a Monteverdi-operából megmaradt részeket a zenei és szellemi összefüggéseket is megtartva kapcsoljuk össze. Amikor már megvolt ez a kiinduló anyag, akkor találtam ki, hogy mi lenne, ha azokat a recitativókat, amik Monteverdinél csembalókíséret fölött, inkább egy énekbeszédként hangzanak el, nem áriaként, próza váltaná fel, és csak a dallamosabb, öt-hat ütemes áriácskákat őriznénk meg. Ebből létrejött egy fragmentált darab, aminek a prózai részeivel Ármin, az énekelt szövegeivel pedig Závada Peti dolgozott. Persze, nem külön-külön, mert volt, hogy Ármin kérte, hogy valami inkább énekelve hangozzon el, mert úgy karakteresebb, vagy én gondoltam valamiről, hogy prózában kellene elmondani, tehát ez folyamatos oda-vissza csatolással, kicsit húzd meg-ereszd meg módon működött. Úgy fogalmaznék, hogy az 1600-as évek Olaszországában nem volt éles a kés dramaturgiai szempontból, Ármin dolga így főleg az volt, hogy feszesebbé tegye szituációkat.
Szabó-Székely Ármin: Az eredeti librettó az intrikák szintjén cselekményes, de tartalmilag nagyjából kimerül az érzelmek kifejtésében. A cél az volt az átírással, hogy bonyolítsuk a tanmeseszerűen egyszerű képletet, ellentmondásosabbá tegyük a figurákat. Az opera eredetileg három isten vitájával kezdődik, a történet annak a bizonyítása, hogy a szerencsével és az erénnyel szemben a szerelem irányítja az embereket. Egyrészt minket is az érdekelt, hogy a szerelem, vagy tágabban véve a vonzalom, hogyan befolyásolja a dolgok menetét. Másrészt a prológ után az eredeti mű is azt a kérdést veti fel, hogy mi is valójában a szerelem?
Sokféle vonzalmat látunk a szereplők között, de egyik sem olyan, ami illene a szerelem idealizált képéhez.
Nero és Poppea mágnesként vonzzák egymást, és gátlástalanul, morális kételyek nélkül törnek egymás felé. Otho vonzalma, aki Poppea korábbi szerelme, átcsap egyfajta őrületbe, azaz a szenvedélyét nem túl okosan éli meg. Látunk egy elhanyagolt, frusztrált feleséget, Octaviát, egy kihasznált, rajongó lányt, Drusillát, és a hatalmasok árnyékában manőverező figurákat. Egyik viszony sem idealizált, kvázi csak antihősök szerepelnek a darabban. A történet Monteverdi operájában és nálunk is egy olyan zavarba ejtő közeget ábrázol, ahol nincs teljesen „rendben lévő” vonzalom, miközben ezek a nem túl racionális és nem mindig emberbarát érzelmek irányítanak mindent.
– Ha jól értem, akkor a folyamatábra úgy nézne ki, hogy történet-zene-dalszöveg-próza.
Szabó-Székely Ármin: Amikor megvolt a zenei szövet, a dalszövegeknek kellett elkészülnie, hogy a korrepetíció elindulhasson. Dani összerakott egy zenei szerkezetet, amelyik kijelölte, hogy melyik szereplő mennyit és eredetileg miről énekel, de onnantól, hogy ezek a cölöpök megvoltak, szabadkezet kaptunk Závada Péterrel. Van, ahol hasonló a szövegtartalom, mint az eredetiben, de sok helyen más, mert nem az operalibrettó szövegkönyvvé konvertálása volt a cél. Már csak azért sem, mert el szerettük volna kerülni, hogy a zenében megjelenő drámai érzelmeket a szöveg csak illusztrálja vagy ismételje. Szerencsére olyan erős a zenei-énekelt váz, hogy a próza sok helyen lehet hozzá képest kontraszt – igazából ez áll jól a dolognak. A helyzetek és a „sztori” ettől függetlenül nagy százalékban azonos az operáéval.
Dinyés Dániel: Az egyébként fontos, hogy amikor Ármin azt mondja, eltér a szöveg az eredetitől, nem valami homlokegyenest másra kell gondolni, hanem csak arra, hogy a 17. századi helyzet mai megfelelőjét kellett megtalálnunk.
– A hangszerelésben Monteverdi mekkora rugalmasságot engedett?
Dinyés Dániel: Monteverdi nem hagyományozott ránk semmilyen megfejtést sem hangszerelésben, sem zenei kidolgozottságban, csak egy nagyon egyszerű basszus szólamot. Még nagyon számokat sem írt, amivel segített volna, hogy milyen akkordok vannak, és a kis közjátékokban még két szólamot fölé írt. Emiatt a két plusz szólam – és a kényszerűen alacsony költségvetés – miatt gondoltam, hogy három hangszer, cselló, fagott és zongora szóljon. A barokkban minden a basszusra épül, ezért a két basszus hangszer egyfajta zeneszerzői tiszteletadás. Ármin és Kriszta egyfolytában azt mondogatták, hogy minden olyan vidám és emelkedett ebben a zenében, és nem lehet érteni, hogy mért van ebben a történetben bárkinek bármi baja. Ezt gondoltam ellensúlyozni a nagyon sötét hangszínű összeállítással, mert a mély hangfekvés egyfajta sűrűséget, tömöttséget ad a zenei anyagnak. Ugyanakkor képesek a magasban is szárnyalni áttetszően, ha úgy rakja fel az ember. Sokarcú hangszer összeállítás ez, biztosan sokkal több van benne, mint ahogy elsőre gondolná bárki.
És van még egy ok, ami ezt a produkciót egyáltalán nem érinti, csak nekem izgalmas feladat: hogyan lehet két basszushangszerrel és egy zongorával a zenekarszerűséget megvalósítani úgy, hogy az ne dörmögjön, élvezetes legyen, és a zene hallgatói figyelem két órán keresztül fennmaradjon. Ha nem tűnik föl senkinek, hogy miért csak ez a három hangszer van a színpadon, akkor jól dolgoztam. Én imádok hangszerelni, és ez a béklyó, amit szándékosan magamra tettem, számomra borzasztóan érdekes kihívást jelent. Tudom, hogy ez a nézőtéren senkit sem fog érdekelni, Krisztát és Ármint se, csak engem és talán Dargay Marci barátomat, aki majd eljön, és remélem, azt fogja mondani: váó!
– Majd’ 15 éve volt a Színművészetin egy Poppea megkoronázása, amit egy prózai osztály adott elő a Fesztiválzenekarral, és emlékszem, hogy rettenetesen ellentmondásos lett a végeredmény. Az operarajongók kikérték maguknak, de akik a színház felől nézték, megengedőbbek voltak.
Dinyés Dániel: Ők kifejezetten a Monteverdi-operát akarták megcsinálni, azzal a kísérőszekcióval, abban a hangnemben, ami az eredeti darabban van. Lényegesen kevesebbet húztak belőle, és próza sem volt. Mi viszont már a legelején tisztáztuk, hogy ez nem rekonstrukció, nem Monteverdi: Poppea megkoronázása című operájának bemutatója, hanem a Monteverdi: Poppea megkoronázása című operájának alapján készülő darabé. Mindegyikőnk először csinál ilyen színpadi formanyelvű darabot, nem szabad elfelejteni, amit háromszor aláhúznék: ez egy kísérlet.
Minden egyes próbán tapogatózunk annak az irányában, mit ad ki a próza és a dallam ilyen sűrű, semmihez sem hasonlítható kevercse, és ez színházilag hogyan működik.
Szabó-Székely Ármin: Igen, itt Monteverdi mellé tényleg három társszerző került plusz egy rendező. Rendhagyó lesz a dramaturgia, nem egy hagyományos vezetésű, elejétől a végig zárt jelenetekben elmesélt történet. Tablótól a szkeccsig sokféle megoldást használunk, a színészek sokszor frontálisan, vállaltan „kifelé” játszanak, nyitott a forma.
– Beszéltünk érzelmekről, de a Poppea megkoronázása mégiscsak a hatalomról szól. Ez mekkora hangsúlyt kap?
Szabó-Székely Ármin: Állítólag Oscar Wilde mondta – bár valószínűbb, hogy Freud -, hogy a világon minden a szexről szól, kivéve a szexet, mert az a hatalomról. Számunkra az a kérdés, milyen erők vonzzák egymáshoz az embereket, mert az csak egy ideálisan elképzelt világban létezik, hogy az érzelmekbe nem szólnak bele hatalmi pozíciók. Neróról mindenki tudja, ki volt, de ebben a történetben nem elmebeteg zsarnok, hanem egy korlátlan hatalommal bíró ember, aki átbillen arra a térfélre, ahol már mindent megtesz a morálisan egyébként nem igazolható céljai érdekében. Poppea pedig az, aki örömmel enged a hatalomnak, és ezért el is nyeri jutalmát. De eldönthetetlen, hogy a másikban mi vonzza, az ember vagy, ami vele jár. Ezt is lehet szerelemnek tekinteni, ők maguk is annak nevezik, sőt a néző is annak látja – pontosabban hallja. Dani nagyon sokat beszélt nekünk arról, hogy mennyire trükkös ez az opera:
miközben a szövegből értjük, hogy valami egyáltalán nem stimmel a kapcsolatokban, a zene ezzel szemben épp a szépségükről győz meg.
Hatással van ránk, ha valaki valamit eltökélten akar, még akkor is, ha érezzük, hogy nem ez a megfelelő irány vagy módszer. Poppeában és Neróban, az erejükben, az akarásukban van valami ellenállhatatlan, ami visz bennünket magával, miközben az, amit csinálnak visszatetsző. Ebből a kettősségből izgalmas feszültség születik, és ezt szeretnénk színházi eszközökkel megmutatni.
– Nemrég volt egy beszélgetés az operajátszásról, és ott hangzott el, hogy az operáknál az utolsó héten a karmester vagy a zenei vezető veszi át a hatalmat. Itt is ez fog történni?
Dinyés Dániel: Ha így lesz, rettentő boldog leszek, de annyira időszűkében vagyunk – én legalábbis így érzem –, hogy biztosan közösen fogjuk csinálni. Kísérleti a műfaj, ezért gyakorlatilag nem látjuk előre, mi fog történni a főpróbahéten. De Krisztával borzasztó egyszerű a zenei kérdésekben dűlőre jutni, és viszonylag velem is egyszerű a dramaturgiai kérdésekben, így aztán a munka olyan egyetértésben történik, hogy nincs szükség arra, hogy magamhoz rántsam a gyeplőt. Az utolsó napokban egyetlen dolgot kell csinálnunk: megtalálni az előadás tűpontos ritmusát, azt pedig csak közösen tudjuk, ahhoz mindenki kell felső fokon, nincs kivétel.
