1870. április 30-án született Lehár Ferenc. Az ő kivételes életművét ünnepli a Budapesti Operettszínház következő nagyszabású gálaműsora, amelynek címét a komponista Paganini operettjének egyik népszerű dalából kölcsönözték. A Szép álom szállj szívemre bemutatója április 29-én lesz a Nagymező utcában. Az est során a legismertebb slágerek mellett igazi csemegéket is hallhat a közönség. A gálát Ionel Pantea álmodja színpadra.
– Milyen fontos találkozásai voltak az operettel mint műfajjal énekesként, rendezőként vagy intézményvezetőként?
– Operettet sosem énekeltem, de sokat néztem és rendeztem. A műfajjal a Kolozsvári Magyar Operában kerültem közelebbi ismeretségbe, ahol a repertoáron sok-sok operett szerepelt. A társulat nagyon értette a műfajt. Az énekesek boldogan játszották ezeket a darabokat, a közönség pedig boldogan nézte őket. Kolozsváron rendeztem Strauss Egy éj Velencében című művét, Lehár Víg özvegyét, Bukarestben a Román Operában A denevért. Így indult az én kapcsolatom az operettel.
– A román színházi világban hol az operett és Lehár helye?
– Bár van Bukarestben operettet és musicalt is játszó színház, de leginkább az operaházakban tűzik műsorra Lehár darabjait. És ez nem véletlen, már csak azért sem, mert Lehár tulajdonképpem mindig is operát akart írni. De ennek nem az az oka, hogy lenézte volna az operettet. Úgy érezte, az I. világháború hatalmas trauma volt mindenkinek, művészeknek, hétköznapi embereknek egyaránt, és alapjaiban megváltoztatta az életüket, a kapcsolataikat, az egzisztenciájukat, sőt tönkretette a világot. Ez minden alkotó- és előadó-művészeti műfajra rányomta a bélyegét. Ne menjünk messzire, nézzük csak a zenét: ekkor születik a dodekafónia, ami a káoszt próbálta megfogalmazni egy új nyelven. Ennek az új rendnek nem a könnyed operett volt a megfelelő műfaja. Lehár úgy érezte, az operett célja nem csak a mulattatás, a kacagtatás, hanem a közönség nevelése. Valami olyat akart a nézőknek adni, ami az előadás után el tudnak gondolkodni. Így született meg az a forradalmi dramaturgiai újítás, hogy az operettjei nem tiszta happy enddel érnek véget. Még A víg özvegyben sem igazán felszabadult a boldogság. Ekkor születtek az olyan művei, mint például A mosoly országa. Ezzel együtt pedig az énekeseknek hangilag nagyon komoly adottságokat, operai kvalitásokat igénylő szólamokat írt. Ha már A mosoly országa: Szu-Csong gyakorlatilag végig jelen van a színpadon. Egy tenor szerep, de nem olyan tenort kíván, mint egy operett bonvivánja. De elmondhatjuk A víg özvegy Danilójáról, és a nagy női primadonnaszerepekről is, amelyekben a szopránoknak egészen más magasságokkal és dallamvilággal kell megküzdeni, mint egy operettben. És mivel ezeket az énekeseket legtöbbször az operaházakban találták meg szerte a világon, Lehár darabjai a nagyvilágban általában az operaszínpadokat hódították meg.
– Hogyan kell operettet rendezni? Mennyi mozgástere van ebben a műfajban a rendezőnek?
– Nem hiszek abban, hogy egy előadásban a rendező legyen a rivaldafényben. Hozzá lehet nyúlni a szöveghez, még a zenéhez is, de egy rendezőnek alázatosnak kell lenni a darabbal szemben. Le kell porolni és frissen kell tartani a darabokat, de nem szabad fölösleges, oda nem illő dolgokkal megterhelni. Fontos, hogy érthetővé és átélhetővé tegyük a száz éve született történeteket, a karaktereket, a helyzeteket, de egy rendező sosem úr a színházban, mi mindig csak szolgálunk: a művet, a librettistát, a komponistát, az előadókat. Sokszor van olyan érzésem, különösen az operáknál, hogy ha lenémítanám az előadást, és csak a díszletet, a jelmezeket és a színészi játékot nézném, fogalmam sem lenne, melyik művet játsszák épp.
– És hogyan kell rendezni egy gálát?
– Van egy olyan út, amit én egyáltalán nem szeretek, és ebben nincs is komoly rendezés. Ez az, amikor egymást váltják színpadon az énekesek, a már ismert számokat eléneklik, de semmiféle dramaturgia vagy idea nincs a műsor mögött. Én szeretnék valami többletet adni a közönségnek, ezért a Lehár-gála ívét Lehár Ferenc élete adja. Szeretném, ha úgy érezné a közönség, Lehár is jelen van velünk, ezért fogunk vetíteni a sok-sok válogatott fotóból, hangban pedig Földes Tamás által idézzük meg őt. Arra is törekszem, hogy minél teljesebben mutassuk meg azt a sokszínű életművet, amit Lehár ránk hagyott, ezért a legnépszerűbb slágerek mellett a ritkábban játszott, kevésbé ismert darabok, A cárevics, a Gigolette vagy a Friderika részletei is felcsendülnek. Mivel a dalok a kontextusból kivéve hangzanak el, igyekeztem köréjük egy kis történetet is rendezni.
– Ha jól értem, Lehár életét követjük végig kronologikusan. Az elhangzó darabrészletek ezt illusztrálják, vagy teljesen asszociatívan követik egymást?
– Annyit elárulok, hogy mindannyian, a színpadon fellépő művészek és a nézőtéren ülők is, Lehárnál leszünk egy fogadáson. Remélem, hogy kellemes vendégség lesz!
– Mi mindenre készül még?
– A nyugdíjra!
– Ne vicceljen, ilyen vitalitással?
– A hagyományos Pastorale zenei beavató sorozatban nemrég vittem színpadra a Don Giovannit. Tizedik alkalommal dolgoztunk együtt a Zuglói Filharmonikusokkal, a Szent István Király konzisaival és profi énekesekkel, az elég nagy feladat volt. Ma délután próbáljuk a gálát, utána pedig tanítok. Kiss-B. Atilla, az Operettszínház igazgatója, egykori tanítványom megkért három éve, hogy azoknak a művészeknek, akik úgy érzik, szeretnék magukat továbbképezni, tartsak énekórákat. Nagy öröm, hogy mindazt, amit megtanultam a nagy mesterektől, át tudom adni egy következő generációnak.
