Január 13-tól ismét látható a Budapesti Operettszínházban A mosoly országa. Ennek kapcsán beszélgettünk a Lizát alakító Kiss Diánával hagyományról, felelősségről, Kelet és Nyugat találkozásáról.
– Milyen egy százéves színház tagjának lenni?
– Csodálatos és megtisztelő, hogy ennek a pillanatnak a részese lehetek. Egyébként is imádom a régi épületeket, mert lelkük van. Amikor zeneakadémista voltam, nem volt nap, hogy ne gondoljak arra, ki mindenki járt előttem azokon a lépcsőkön, itt, az Operettszínházban pedig folyton eszembe jutnak azok a művészek, akik ezen a színpadon játszottak. Azt hiszem, sokan szerették volna közülük megélni ezt a különleges pillanatot, nekünk pedig az a feladatunk, hogy tovább vigyük az ő örökségüket, éltessük a színházat, és magas színvonalon műveljük az műfajt.
December 23-án volt száz éve, hogy megnyílt az Operettszínház, és ennek tiszteletére aznap volt egy ünnepi gálánk. Beléptem az épületbe, és mindenkit azzal köszöntöttem, hogy boldog születésnapot! Először mindenki furcsán nézett, mert senkinek nem volt születésnapja, majd amikor hozzátettem, hogy „ma lettünk százévesek, boldog Operett-születésnapot”, láttam, hogy a kollégák elmosolyodtak, és bennük is átkattant valami.
Felelősség is ez az ünnepi pillanat, de hatalmas könnyebbség, hogy egymásba kapaszkodhatunk. A centenáriumi gálán különleges atmoszférát teremtett, hogy nem voltak szólószámok, Szilvia belépőjét például négyen énekeltük. Bordás Barbara és Lukács Anita a korábbi Csárdáskirálynő-előadás jelmezeiben, Lévai Enikő és én pedig a mostani produkció ruháiban, ami gyönyörűen szimbolizálta a hagyomány folytatását, azt, hogy itt a generációk találkoznak, mi egy csapat és egy család vagyunk, a társulat ereje pedig a színpadon és a színpadon kívül is érezhető. Ezért jelent nekem felfokozott örömet ez az évad, és szerintem a színház összes tagja nevében ugyanezt mondhatom. Bízom abban, hogy a közönség ugyanezt éli meg.
– Gálákból az idei évadban több egészen különleges is volt és lesz. Szereted az ilyen fellépéseket?
– Nagyon szeretem, mert egy gálának mindig felfokozott a hangulata. Plusz adrenalint ad az, hogy nem szerepet építesz, hanem belépsz a színpadra, és azonnal emlékezeteset kell alakítanod. Emellett az is fokozza az izgalmat, hogy a gálákon olyan dalokat is kipróbálhatunk, amelyek nincsenek repertoáron a színházban, mazsolázgathatunk az operettirodalom kincseiből. Ilyen szerelemdarab számomra a Giuditta, és ezért volt izgalmas számomra a Tangolita is. Az Operettszínház fantasztikus szereposztásokban játssza a Marica grófnőt, ezért tartottam hatalmas megtiszteltetésnek, hogy elénekelhettem Marica belépőjét is a Kálmán–Lehár-gálán.
– Primadonnaszerepekben ismert meg a Nagymező utcai közönség, szilveszterkor viszont jól meglepted őket. No, nem az első részben, Szilvia belépőjével, hanem a második részben, Adél Kacagó áriájával.
– A denevért már énekeltem az Erkel Színházban, ott ezzel a szereppel debütáltam 2019 szilveszterén, de valóban, az Operettszínház közönsége egészen más karakterekben ismert meg. Nagyon szeretem Adélt, mert a komikai vénámat, azt a gyermeki játékosságomat mutathatom meg benne, ami remélem, sosem múlik el. Azt azonban fontos elmondani, hogy ez a szerep – különösen a jelenleg énekelt szerepeimet figyelembe véve – más felkészültséget igényel. Nem feltétlenül koloratúrszoprán, de szükséges hozzá a koloratúrkészség és a magasság, emiatt nem lehet „csak úgy” elővenni, egyfajta edzettségi állapot kell hozzá. Szilviát spintóként azért is szeretem, mert kényelmes, jól „ül” a torkomban, szoktam is mondani nevetve, beéneklésnek is tökéletes, azzal be tudom járatni a hangomat.
– Mikorra ismeri ki egy énekes a hangját?
– Valószínűleg csak akkor, ha már befejezte az éneklést. A pálya eleje, ahol tartok, azt hiszem, inkább arról szól e tekintetben, hogy milyen szerepeket érzünk közel magunkhoz, mire vágyik igazán a lelkünk. Mindig is hatalmas szerepálmom volt a Traviata, de volt egy időszak, amikor folyamatosan azt hallottam a tanáraimtól, hogy az sajnos nem nekem való, mert sötétebb, súlyosabb a hangom. Elhittem, szinte lemondtam róla, amikor Medveczky tanár úr egy zeneakadémiai szerepgyakorlat-órán meggyőzött, hogy igenis érdemes elkezdeni dolgozni Violettán. Miközben az természetesen igaz, hogy egy énekesnél a vágyak, a tapasztalatok, az aktuális képességek és a feladatok nem mindig fedik egymást.
– Nálad szinkronban van ez a három terület?
– Az operett műfajában igen, de már az opera világában is szívesen megformálnék egy-két olyan szerepet, ami számomra most korban, élethelyzetben, technikai tudásban megfelelő lehetne. Bízom benne, hogy lehetőségeim is lesznek, én hiszek abban, hogy ami nekem van szánva, az úgyis megtalál. Ugyanakkor mérlegelni kell folyamatosan, nem szabad olyat elvállalni, amire még nem állunk készen.
– Ebben a folyamatban jókor kaptad meg A mosoly országa Lizáját?
– Azt gondolom, hogy igen. Imádom a szerepet megformálni, a zenéjéért pedig rajongok. Szeretnék mindenkit megfertőzni ezzel a darabbal, hogy elérje ugyanazt az ismertséget, mint Lehár többi operettje. Nem kell tőle félni csak azért, mert nem víg kifejlete van, mint általában az operetteknek, vagy mert gyakran operának nevezik. Aki megismeri, függővé válik. Erdős Attila kollégám mesélte, hogy a bátyja eljött az előadásra, és azóta folyamatosan ezt hallgatja. És nem véletlen, mert gyönyörű a zenéje.
– Két kultúra találkozása és egy nagy döntési helyzet, röviden ez A mosoly országa, és azt gondolom, épp ettől tud egyszerre meseként és valóságos történetként is megélni a színpadon.
– Az első felvonás tényleg olyan, mint egy romantikus mese, happy end a vége, a második felvonás viszont a hétköznapoké. Igazából ez az, amiért bele lehet szeretni ebbe a darabba. A mosoly országát játszani nekem olyan, mint egy terápia, mert nagyon mélyre kell mennem magamban, de az előadás mindig feloldást eredményez.
Ha már az operákat említettük, a Pillangókisasszonyhoz vagy a Turandothoz hasonlítanám ezt az operettet a különleges atmoszféra miatt. Lehár azonban megcsavarja: az első felvonás Bécs, a romantika, a második pedig Kína, a dráma világa. Stephen Medcalf rendező elgondolásában Bécs képviseli a női oldalt, az a modernebb, felvilágosultabb, hűvösebb, míg Kína, a férfi oldal színesen ragyogó, de a hagyományok uralják, a szabályok, és a mosoly sokszor nem belülről fakad. És ami igazán csodálatos, az az, ahogy a két fantasztikus tervezőnő, Túri Erzsébet és Berzsenyi Krisztina a díszletben és a jelmezben ezt a két miliőt hitelesen megteremtette. Leírhatatlan annak a hatása, amikor feltűnik Szu Csong az aranysárga kabátjában! És ugyanennyire kifejező Bajári Levente balettkorográfiája, ami elmeséli a történetet.
– Liza döntését ismerjük. De te, Kiss Diána hogyan viszonyulsz ehhez a két világhoz?
– Azt hiszem, én valahol a kettő között vagyok. A szakmám, az éneklés és a színház megkívánja a fegyelmezettséget, az odafigyelést, a felkészültséget, hogy lelkifurdalás nélkül léphessek a színpadra, mert ott nem csupán magamért vagyok felelős, hiszen a színház csapatmunka, a közönségről nem is beszélve. Persze ott van bennem a szabadságérzet és a nőiesség megélése, a határozottság és a tudatosság, ebben Lizával hasonlóak vagyunk. A nyugalom nagyon fontos, egy előadóművésznek különösen, hiszen a lelkünket visszük a színpadra, s az szólal meg a hangunkon keresztül, ezért próbálok erőlködéstől mentesen kezelni mindent. A stresszmentes élet lehetetlen, de muszáj lassítani, figyelni magunkra, a testünk jelzéseire. A test és lélek harmóniája szintén a Kelet filozófiája, amit igyekszem megvalósítani, próbálok befelé figyelni, és keresem azt, amivel az egyensúlyt megtalálom. Érdekes egyébként, hogy épp Longgal (Ninh Duc Hoang Long, aki az előadásban Szu Csongot alakítja) beszélgettünk arról, hogy neki Budapest sokkal nyugalmasabb, mint Vietnam. Ha hazamegy, az itteninél nagyobbnak érzi a zajt, a zsúfoltságot, a tömeget, miközben mi azt gondoljuk, ott van mód arra, hogy lecsöndesedj.
A Keletről azt mondják, hogy nem őszinte, hanem egy álarcot viselő világ, szerintem viszont hosszan nem lehet szerepet játszani. Lehet, hogy udvariasságból, szabálykövetésből fakad a kedvesség, a figyelmesség, de egy ilyen gesztus ugyanezt váltja ki a másik emberből. A kölcsönösség pedig láncreakciót eredményez, végső soron tehát olyan ez, mint a színház, ahol a szénpadon és a nézőtéren levők kölcsönösen töltjük fel egymást energiával, szeretettel. Ezért is érzem megtisztelőnek, ha a nézők megvárnak egy fotóért, egy aláírásért. Örülök, ha elmondják, milyen élmény volt nekik az előadás. Egy igazán jó élmény napokra, akár hetekre is feltöltheti az embert.
– 2021 szeptemberében volt A mosoly országa bemutatója. Hogyan változott benned azóta Liza figurája?
– Mivel blokkokban játsszuk ezt az előadást is, van, hogy hónapok is eltelnek az egyes blokkok között. Ez természetesen erősebb koncentrációt igényel, mint egy bejáratott produkció. Ugyanakkor viszont ha valamit nagyon sűrűn játszunk, könnyű beleesni a rutin csapdájába, és sokkal nehezebb fejlődni. Így egyrészt ünnep mindig, amikor elővesszük, másrészt pedig jobban érzékelhető a közönség számára is a szerep érése. A Csárdáskirálynőben 2019 őszén debütáltam. Az idei évad eleji előadások után rengeteg visszajelzést kaptam arról, mennyit változott, mennyit mélyült a játékom. Három év telt el a bemutató óta, az emberi és szakmai tapasztalataim, mindaz, ami az elmúlt három évben történt velem, mind benne vannak már Szilviában. Minél többet élünk meg, annál többet tudunk belevinni egy karakterbe, de az is fontos, hogy ezt merjük megmutatni, hagyjuk, hogy formálódjon bennünk a szerep. Liza is minden alkalommal mást szakít fel bennem. Kíváncsian várom, most milyen hatással lesz rám, és milyen hatással lesz a közönségre.
