A francia földön vielle à roue-nak nevezett instrumentum a 18. századra vált ismét divatossá. A párizsi utcák és a jellegzetes vaudeville színházak viellistái olyan népszerűek lettek, hogy gyakran gazdag arisztokraták is vettek tekerőlantórákat egy-egy kiemelkedő tudású zenésztől.
XIV. Lajos, a híres Napkirály uralkodásának idején két virtuóz tekerőlantos, Janot és La Roze a népszerű zeneszerző, Jean-Baptiste Lully zenekarában is helyet kaphatott. A leghíresebb arisztokrata Marie Leszczynska volt, aki kedvtelésből zenélt tekerőlanton. Madame Adelaďde, XV. Lajos harmadik leánya pedig
művészi fokon játszott a hangszeren.
A leghíresebb hangszerkészítő Pierre Louvet volt, de Charles Baton nevét is érdemes megemlíteni, aki 1757-ben a Mercure de France című korabeli újság hasábjain megjelent Mémoires sur la vielle című értekezésében nemcsak az új lanttestű hangszer készítésének titkait írta le, hanem a tekerőlantjáték rejtelmeibe is beavatta olvasóit. A hirtelen jött népszerűség a vielle-t valóságos státusszimbólummá emelte, így
a zeneszerzők alig bírták teljesíteni a megbízásokat.
A tekerőlant aranykorának nevezett időszakban Esprit Philippe Chedeville, Michel Corrette, Philibert Delavigne, Joseph Bodin de Boismortier, Jacques-Christophe Naudot, Jean és Jacques-Martin Hotteterre, Leopold, majd Wolfgang Amadeus Mozart is komponált műveket a zeneszerszámra. A tekerőlant rövid aranykorának az 1789-es francia forradalom vetett véget, így a versailles-i udvar legkedveltebb instrumentumát egy időre száműzték Párizsból.
Franciaországtól távol, az itáliai Nápolyban egy orgonasípokkal is felszerelt tekerőlant, a Lira organizzata átvészelte a hangszer hazájában dúló forradalmat. IV. Ferdinánd, aki később I. Ferdinánd néven az egyesített Nápoly-Szicíliai Királyság uralkodója volt, a zenei különlegességek megszállottjaként az udvarába akkreditált osztrák nagykövet titkára, Norbert Hadrava rábeszélésére két orgonás tekerőlantot is rendelt. Hadrava tanácsára elsősorban Joseph Haydnt bízták meg könnyen lejátszható, de hatásos kettős-versenyművek megírásával.
Haydn 1786-ban 5 concertót (Lirenkonzerte), majd 1790 körül további nyolc notturnót komponált az általa feltehetően kevéssé ismert hangszerre. A két Lira organizzata két kürt, két hegedű, két brácsa, egy gordonka és esetenként egy nagybőgő kíséretében szólalt meg. Feltehetően a két orgonás tekerőlant közül az egyiken maga a király játszhatott, míg a másik instrumentumot bizonyára a bécsi Hadrava tekerte. Más ismert zeneszerzőt is felkértek hasonló művek komponálására, így Adalbert Gyrowetz, Ignaz Joseph Pleyel, majd Johann Franz Xaver Sterkel is írtak olyan zenedarabokat, amelyeket Ferdinánd király Lira organizzatáin is eljátszhattak. Utoljára talán Henry Darondeau 1810-ben bemutatott La famille savoyarde című népszínművében használhatták. A franciák által vielle organisée-nek nevezett zeneszerszám valójában egy késő barokk gitártestű tekerőlantból és egy hozzáépített orgonasípsorból állt.
A jellegzetes S formájú tekerőkarral nemcsak a hangszer 6 húrját dörzsölő gyantázott felületű kereket forgatták, hanem a tengelyre applikált csuklós áttétel segítségével a hangszertest belsejébe épített fújtatót is működtették. A megfelelő mennyiségű és egyenletesen áramló levegőoszlop mozgatásához egy több légkamrás fújtatót használtak, amely a légáramot a hangszer hátsó tőkéjébe vájt függőleges levegőjáraton át pumpálta a sípsorhoz.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
A levegő visszaáramlását egy rugós szelep akadályozta meg. A meglehetősen bonyolult instrumentum gyönyörűen szólhatott, amit a már használhatatlan múzeumi példányok alapján készült mai másolatok hangzása hitelesen igazol.
A legidőigényesebb feladat a tekerőlant megkettőzött dallamhúrjainak összehangolása, valamint a mindkét húrt egyszerre érintő tangensek pontos beállítása volt.
A kis, zászlóformájú húrlefogókat a billentyűk szárába fúrt lyukakban el lehetett forgatni, így azok pontosan a megfelelő helyen érintették a bélhúrokat. A billentyűk benyomásakor a billentyűszárak végei ugyanabban a pillanatban nyitottak ki egy-egy szelepet, mint ahogy a húrokhoz értek. A húrokon eljátszott dallammal unisonóban megszólaló orgonasípok kiegyenlített hangzása érdekében a tekerőlantokon megszokott ritmikus játék helyett a muzsikusok inkább egyenletesen tekerték hangszereiket. A bonyolult és sok törődést igénylő zeneszerszám nem aratott átütő sikert, így emlékét csupán a londoni, brüsszeli, párizsi és berlini múzeumokban látható eredeti példányok őrzik.
