1879. június 26-án született, és 1951. november 5-én hunyt el Agrippina Vaganova, aki a 19. század második felének egyik meghatározó balerinája volt, és a balettoktatás módszertanában is megkerülhetetlen szerepet játszott. Szentpéterváron a Rossi utcai iskola, ahol ő is tanult és tanított, 1957 óta a nevét viseli.
Apja a Mariinszkij Színház jegyszedője volt, ő maga pedig kilencévesen került a Cári Balettiskolába. Nem találták kiemelkedően tehetségesnek, de szorgalmával kiérdemelte, hogy annak ellenére, hogy Petipa mester naplójában többször is elmarasztaló jelző áll a neve mellett, az együttes tagja legyen és a variációk királynőjének nevezzék. 1915-ben aratta táncosként legnagyobb sikerét Niriti istennő szerepében, Petipa A talizmán című balettjében, egy évvel később azonban már a tanításra tette fel az életét.
Az 1917-es forradalmat követően foggal-körömmel harcolt a petipai örökség, a franciás elegancia és az orosz szépség különleges ötvözetének továbbviteléért. 1931 és 1937 között a Kirov Balett művészeti vezetője volt, koreográfusként csak néhány művet készített. 1934-ben megírta korszakos jelentőségű művét, A klasszikus balett alapjait, ami a klasszikus francia és olasz Blasis—Cecchetti-rendszert fejleszti tovább a kifejező tánc irányába.
Egyik tanítványa, a kiváló balerina, Galina Ulanova így emlékezett rá vissza „Szigorú, rendkívül igényes művésznő volt.
Mint balerina nem ismert leheletlent.
Mint koreográfus-tanár, soha nem vette tekintetbe az egyéni adottságokat. Robusztus fizikumot követeli, hatalmas gyakorlatot, a gyors pihenés képességét. Keményen megdolgoztatott valamennyiünket. (…) Sohasem alkalmazkodott egy táncos egyéniségéhez, szinte szolgaian hű maradt magához, a műhöz és a mű szelleméhez, ehhez idomította saját elképzeléseit, gazdag érzelemvilágának reflexióit.”
Tatjana Vecseszlova, aki balettszínpadi karrierje után maga is jeles balettmester lett, kevésbé tartotta szigorúnak a Vaganovát és módszerét: „Vaganova felhasználta mindazt, amit a múltból legjobbnak és megőrzésre érdemesnek tartott.
Módszere nem dogma volt, hanem alakuló, önmagát mindig újító és korrigáló munka.
Tanítás közben maga is tanult a növendékektől. Élete utolsó alkotó napjáig kereste, hogyan tökéletesítheti módszerét és rendszerét.”