A 40-es évek közepére a milliós példányszámot elérő lemezek között a kifejezetten jazzlemez már ritka volt, mint a fehér holló. A műfaj ennek ellenére tartotta magát, mert a Billboard évi top 100-as listáján még bőven akadt jazzszám.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Még akkor is, ha ritkán is produkált listavezetőket, de az Egyesült Államokban, egy földrésznyi, akkor 140 milliós országban, ahol minden államban más volt az ízlés, komoly ismertséget jelentett, ha sikerült bekerülni az összesített évi, de akár a heti 100-as listára. Ennek alapján 1945-ben egyáltalán nem mutatott rossz képet a műfaj. Nagy sikert aratott a Woody Herman-zenekar latinos ritmusú Bijou című felvétele a harsonás Bill Harris impozáns szólójával, ami már eléggé kilógott a sorból, ami a szvingformulát illeti.
De jól szerepelt Woody Herman 1945-ös első csapatának több jazzfelvétele is, mint például a Caldonia, amelyen szintén Herman énekel, bár ezt a számot Louis Jordan hozta be a köztudatba, csak akkor ugyanaz a dal még szimultán szerepelhetett számos különböző feldolgozásban a listákon. A Laura is először az azonos című romantikus hollywoodi filmben hangzott el, és később jelent meg több változatban, például Stan Kenton és Charlie Parker feldolgozásában.
De 1945-ben volt listasiker ugyancsak Woody Hermanékkel az igazán vad és korához képest modern North West Passage és az Apple Honey is. Harry James is tartotta népszerűségét, amit az 11.60 PM, valamint az I’m Beginning to See the Light című lemezsikere tanúsít. Az említett két James-szám több szempontból is tanulságos. Mindkét felvételen énekesnő is szerepel, a roppant szemrevaló Kitty Kallen személyében, ami akkor már majdnem elkerülhetetlen része volt a nagyzenekari prezentációnak.
Az I’m Beginning to See the Light a közízlés etnikai tagozódását is jól tükrözi, hiszen a fehér Harry James zenekari verziója két héten át listavezető is volt, noha ugyanabban az évben maga a szerző, Duke Ellington is felvette Joya Sherill énekesnővel és az altszaxofonos társszerzővel, Johnny Hodgeszal a zenekarban. Ez a felvétel csak a hatodik helyig tudott eljutni, míg Ella Fitzgerald változata az Inkspots együttessel, ugyancsak 1945-ben eljutott egy alkalommal az ötödik helyig. Az igazat megvallva egyik változat sem rendelkezett átütő jazztartalommal, és
még a legjazzesebb zenekarok is nagyon sok kifejezett popszámot játszottak lemezre abban az időben.
Ez igaz volt az élő koncerteken előadott számokra is. Azokból tudták finanszírozni igényesebb zenei kiruccanásaikat, mint ahogy azt a Kenton-zenekar esetében is láthattuk.
Méltán kérdezheti az olvasó, hogy észrevette-e egyáltalán a nagyközönség a bebop néven elhíresült jazzforradalmat 1945-ben. Az őszinte válasz: nem nagyon. Dizzy Gillespie nyaktörően virtuóz, de szándékosan komikus Salt Peanutja volt talán az egyetlen szám ebből a stílusból, amely akkor – hála feltehetően a vájt fülű New York-iaknak – valahogy becsúszott a 100-as listára. De a rákövetkező évben sem látjuk sok jelét annak, hogy a bebop az elkötelezett jazzrajongók táborából áthatolt volna a köztudatba.
A Billboard listáján 1946 harminchatodik legsikeresebb felvételeként az egy évvel korábban készült Symphony című szám szerepel a Benny Goodman-zenekar és egy nem túl emlékezetes énekesnő, Lisa Morrow tolmácsolásában, ez a felvétel pedig egyáltalán nem igazolja a Szvingkirály titulusát. Az év hosszú távú jazzlemezsikere azonban kétségkívül June Christy és a Kenton-zenekar Shoo-Fly Pie and Apple Pan Dowdy című száma volt, melynek szövege a 17. században a mai New York helyén letelepült holland bevándorlók almás pitéhez hasonló kedvelt édességét magasztalja. Ez a lemez az évek folyamán milliós példányszámban fogyott, és az 1946-os évi összesítésben is elérte a Billboard-lista hatodik helyét, ami igen szép teljesítmény.
