A világháború utáni politikai térben csak két műfaj virágozhatott háborítatlanul a volt szovjet blokk országaiban, így Magyarországon is: a néptánc és a klasszikus balett. A múlt század hatvanas éveitől kezdődően a lassanként enyhülő környezetben az újító törekvések is ezeken a területeken kellett, hogy megszülessenek. Hogy nem Budapesten keresendő a korabeli megújulás záloga, érthető: három nagy vidéki tánctársulatunk, a Pécsi Balett, a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett története jól körvonalazza, hogy aki innovációra vágyott, vidékre ment, ahol a hagyomány nem nehezedett teherként a fiatal, változást és tetteket akaró művészekre.
Csupán évszámok, nevek vagy címek felsorolásával nem lehetne tetten érni, miért olyan lényeges, hogy megszülettek, ráadásul azóta is folyamatosan alkotnak ezek az együttesek. A társulatok és tagjaik az évtizedek során folyamatosan újradefiniálták magukat, viszonyukat az őket körülvevő világhoz. Bár sokszor joggal érezhették úgy, hogy nem a legjobbkor és a legjobb helyen adatott nekik dolgozni, ma ők állnak nyerésre. A peremről a központ felé menetelésük célba ért, s azt üzeni: mégis táncosnak való a magyar vidék!
A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek keretén belül május 13-án a Győri Balett, május 26-én a Szegedi Kortárs Balett, május 28-án pedig a Pécsi Balett egy-egy előadása lesz látható.
„Bátor és problematikus”
1960-ban rakétaszerűen startolt a Pécsi Balett: pár év alatt nyolc kortárs magyar komponista műveire tizennégy egyfelvonásos darab készült itt. Az évek múlásával a monopolhelyzet előnyei olvadtak, a tanítványok után más városok is kedvet kaptak a pécsi csoda megismétléséhez, amelynek megszületéséhez kellett az Operaházból itt vendégeskedő Eck Imre. Az ötletből, hogy alakuljon új balettegyüttes, hónapok alatt lett valóság: a Balettintézetben 1960-ban végzett évfolyam kötelezően Pécsre szerződött. Az akadémikus balettől induló fiatalok előtt Eck új világ kapuit tárta ki: a városi ember szorongásai, erkölcsi dilemmái, a modernség kérdései kerültek szóba. Az alapító tag, jelenleg a Pécsi Balett ügyvezetőjeként dolgozó Uhrik Teodóra szerint művészeti szamizdat voltak:
óriási visszhangja volt, hogy Eck a jelenről beszélt a tánc szimbolikus nyelvén.
A csapat útját követő Vitányi Iván szerint Eck-balettet nézni valóságos zarándokút volt: „Festők, írók, más művészek […] eseményként könyvelték el, jelzésnek, riadónak, kezdetnek.” Egyik első kritikusuk szerint a „bátor és problematikus”, a korban szokatlan repertoár gerincét a kortárs komponisták műveire készült bemutatók képezték, meg persze Eck „házi zeneszerzője”, Bartók Béla zenéje.
Bár Eck a kilencvenes évek elejéig művészeti vezetőként és koreográfusként a társulattal maradt, távolodása Pécstől valójában már a hetvenes években megkezdődött. 1969 és 2005 között Tóth Sándor, Herczog István, majd Keveházi Gábor és Egerházi Attila egyengette a korán jelentős nemzetközi sikereket elérő, Pécsett komoly rajongótáborral rendelkező együttes útját.
A csapatot 2005 óta igazgató Vincze Balázs kinevezésekor ezt mondta: „Emóció kell, történet kell.” A mindig az újításban gondolkodó Pécsi Balettel kapcsolatban fő célkitűzése a tagozati lét megszüntetése volt, amit 2017-re el is ért. A társulat sorsa ekkor fonódott össze a városban létrehozott kulturális központtal, a Zsolnay Negyeddel, s az újrafogalmazott célok között a nagyközönség és az ifjúság megszólítása, művészi, elgondolkodtató darabok színreállítása szerepel. Múlt és jelen közé feszít hidat az új bemutató, a Vasarely-etűdök: a Vasarely Múzeum 1976-os megnyitásakor a Pécsi Balett akkori táncosai is felléptek Pécs híres szülöttje előtt.
Hagyomány és megújulás
A nyolcvanas években a képzeletbeli porondon egyértelműen Markó Iván és a Győri Balett került reflektorfénybe – a Maurice Béjart táncszínházából kölcsönzött esztétika az intellektus helyett elsősorban az érzékekre hatott. Az alapítás is merőben más módon történt, mint Pécsen: a balettintézeti osztály maga döntött úgy, hogy együtt marad, és ők hívták haza a Béjart-nál vezető táncosként dolgozó Markót.
A koreográfus mellett meg kell említeni a szintén Béjart-tól, illetve – ahogy később emlékezett rá -kegyetlen, de hibátlan ízlésű mesterétől, Eck Imrétől induló Gombár Juditot is, aki lenyűgöző szcenikai megoldásokkal támogatta szeretett táncművészeit.
A Győri Balett előadásain részt venni felért egy demonstrációval. Gombár Judit szavaival: „…nem kellett törődni azzal: patetikussá válsz-e, vagy sem? Szégyellni való-e az érzelem, vagy vállalható? Születtek sorban az előadások, és őrületes közönségsiker kísérte a győri együttes minden megmozdulását. Szinte tüntettek mellettünk.”
A magasból hirtelen zuhant a mélybe a csapat, amikor Markó Iván elhagyta az együttest.
Az igazgatói székben őt követő Kiss János i991-ben a nulláról kezdett építkezni, de törekvéseit siker koronázta: a repertoár újjáépült, a visszatérő külföldi meghívások is segítettek a talpra állásban, és a rendszerváltást követő évtizedekben a Győri Balett működési feltételei is stabilizálódtak. Ami a témákat illeti, a csapat sok helyről merített és merít: irodalomból, képzőművészetből, zenéből vagy a történelemből akár, de a gondolat mindig központi jelentőségű maradt.
A Győri Balett következő váltása jóval békésebb volt, már csak előkészítettsége miatt is: a társulathoz a kilencvenes évek vége óta szorosan kötődő Velekei László 2020 óta Lukács Andrással közösen irányít. Vezetői pályázatában Velekei László tradíció és innováció egyidejű jelenlétét hangsúlyozta, amire fontos bizonyság, hogy az elmúlt évtizedekben volt alkalma dolgozni Markóval és Kiss-sel, sőt a Győri Balett sok alapító tagjával is. Velekei nagy pártolója a közönséget érdeklő cselekményes balettnek: a klasszikus repertoár 1841-ben bemutatott ékkövét, a balettirodalom egyik legnehezebb darabjának tartott Giselle-t Lajkó Félix aktív zenei közreműködésével formálta egy nagyon is mai GisL-lé.
Szórakoztató és elgondolkodtató
A Szegedi Kortárs Balett 1987-et tartja számon alapítási éveként, holott mai nevét csak 1993 óta használja. A születési év tisztelgés a nagyszerű táncos és koreográfus, Imre Zoltán emléke előtt, aki Pécs sikerei okán már a hatvanas évek közepén ütőképes táncegyüttest akart létrehozni a Dél-Alföldön.
A cikk eredetileg a Bartók Tavasz Művészeti Hetek nyomtatott magazinjában jelent meg.
Szokatlan zeneművek iránti érdeklődése, rendkívüli muzikalitása tette különlegessé Imrét, aki cselekmény nélküli balettekben remekelt. A hatvanas évek végén Nyugatra távozó Imre Zoltánt 1987-ben Bokor Roland hívja haza az (újjá)alakuló Szegedi Baletthez: nagy tervekkel érkezik, vendégkoreográfusokat hív, hogy új technikákat és gondolkodást honosítson meg, így inspirálva a társulatot. A külső körülmények azonban nem ideálisak, 1993-ban Imre távozik, helyét átengedi az együttest azóta is sikerrel irányító Juronics Tamás művészeti vezető és Pataki András igazgató párosának.
Juronics akkorra már nevet szerez koreográfiáival, a nézők, különösen a fiatalok kedvelik munkáit, főleg a korábbinál dinamikusabb, akrobatikusabb mozgásnyelv miatt. A Szegedi Kortárs Balett megállíthatatlanul halad választott útján, 1995-ben egyik kritikusuk szerint munkájuk „újból és újból az európai táncművészet jelenével szembesít”.
A koreográfus Juronics célja bevallottan az, hogy szórakoztasson és elgondolkodtasson, s törekvései igen látványos eredménnyel jártak: előadásaikat komoly rajongótábor követi, és amikor 2000-ben a Szegedi Nemzeti Színház felbontotta volna az együttes szerződését, városi, sőt országos kiállás segítette elő a kiegyezést.
Juronics munkáiban világosan értelmezhető érzelmi viszonyok és helyzetek köszönnek vissza, melyek keretét leggyakrabban nők és férfiak heves küzdelme adja. A hatásos látványvilág, a lendületes mozdulatsorok védjeggyé izmosodtak az évtizedek során. Nem titok, hogy széles réteget akarnak meg-szólítani, miközben vannak olyan darabjaik is, ahol az atmoszféra lényegesebb, mint a történet. Új bemutatójukban pantomimgroteszk születik a Juronics számára különlegesen fontos alkotó, Bartók Béla Amerikában komponált Concertója nyomán.
