Mi köt össze egy könyvvizsgálót, egy orvost vagy éppen egy ügyvédet? Jelen esetben az irodalom, pontosabban az írás. A blogban olyan írók kerülnek bemutatásra, akik bár nem az írói pályára készültek, mégis ott kötöttek ki. A blog szerzője Gurubi Ágnes, aki maga is szerkesztőből, kulturális újságíróból nyergelt át a szépirodalomra.
Blogot még nem írtam. Nem tudom, hogyan kell. Azt sem tudom írni hogyan kell. Mármint prózát, esetleg drámát. Egyszer ezt megemlítettem egy írónak, mire ő azt válaszolta, hogy ahhoz képest elég jó viszonyban vagyok az írással. Nevettem. Jólesett, amit mondott. Szóval nem tudom, hogyan lehetnék jó blogger, hogyan blogoljak? Már ezek a szavak is távol állnak tőlem.
Nem lennék jó tanár, nem tudom megragadni az írás lényegét, metafizikai voltát, és elmagyarázni sem a hogyant. Hiába jelent meg két regényem, és fejeztem be nemrég egy monodrámát. Annyit tudok, hogy az íráshoz sok idő szükséges. És egyhelyben ülés. Nekem még zene is. Az írást segíti a mozgás, nálam ez a futás, csakis természetben, a fák, a vízpart, a kertünk és a környék, ahol élek. Az állatok, a kutyánk és a macskáink. Néha a meditálás is jól jön. Nem mindig. Ahogy a zene sem.
Néha zavaró, olyankor viszont minden más zavar, olyankor tele van a fejem, és csak azt érzem, hogy akkora a zaj, hogy még a csend is hangos. És ha zűrzavar van a fejemben, akkor nem hallom a lényeget. A hangot, az elbeszélőét, aki van, hogy egy kislány, van, hogy egy öregasszony, de lehet válófélben lévő ötvenes férfi, esetleg egy nagypapa a halálos ágyán. Történetem rengeteg van. Hang a fejemben kevesebb.
Időre van szükség meg türelemre, hogy kiszűrjem, ráleljek a megfelelő hangra. Talán ez az írásban az egyik legnehezebb ügy. És ez lehet az egyik oka annak, amiért későn találtam rá az írásra. Mert nem magamra figyeltem. Munkát is így választottam. Riporterként, kulturális újságíróként másokról írtam, másokat kérdeztem. Ennek a blognak a tematikáját is úgy találtam ki, hogy mások történeteire támaszkodom. Ebben rutinom van. Másokat kérdezni. Másokra helyezni a fókuszt. Kihangosítani egy másik ember gondolatait. De erről később.
Amennyire vissza tudok emlékezni gyerekként is nagy jelentőséget tulajdonítottam a szavaknak, a történeteknek, és főleg a könyveknek. Hat-hét évesen előszeretettel szavaltam, énekeltem és nem csak az otthoni közönségnek, hanem az óvodában is. Később magyartanár akartam lenni, nem azért mert alábbhagyott a szereplési vágyam, inkább az olvasásra koncentráltam. Azt hittem, hogy az irodalommal úgy lehet a lehető legszorosabb a viszonyom, ha beleásom magam a könyvekbe, és teljesen elmerülök azokban. Faltam a könyveket. Elolvastam az egyiket, már jött a következő. Minden pénzem könyvekre költöttem, és amit nem tudtam megvenni, azt kikölcsönöztem a könyvtárból.
Most már úgy látom, ahhoz, hogy író lehessek, előbb olvasóvá kellett válnom. Ahogy kamaszodtam és egyre gyakrabban szegezték nekem a mi leszel, ha nagy leszel kérdést, én egyre többször vágtam rá, hogy színésznő, újságíró, mindegy, csak belebújhassak egy szerepbe, ne kelljen saját magamat megmutatnom. El akartam rejtőzni valami, vagy valaki mögé, és onnan figyelni a többi embert.
Húsz évig tartottam távol magam önmagamtól.
Mindez idő alatt folyamatosan gyártottam a történeteket, fejben. A mesélő ott mocorgott bennem, csak egy jól irányzott lökésre volt szükségem, amit hívjunk inkább merészségnek, bátorságnak, hogy a takarásból kiálljak a reflektorfénybe. Nálam egy autóbaleset indította el a lavinát. A túlélés öröme hozta felszínre bennem a közlésvágyat, amit azóta se bírok abbahagyni.
A nincs mit vesztenem érzése hatására kezdtem el írni. Az első regényemet, a Szív utcát kilenc hónap alatt írtam meg. Erre a bravúrra ma már nem lennék képes, és nem is vágyom rá. A következő regényemen két évig dolgoztam. A Másik Isten témája több ponton is különbözik az elsőtől, vannak olvasók, akik ezt a szememre is hányják. De ahogy Presser énekli, nem szerethet mindenki. És bár az újságírásról átnyergeltem a szépirodalomra továbbra is izgatnak az emberek történetei. Kíváncsi vagyok rájuk.
Ebben a blogban olyan írókkal beszélgetek, akik hozzám hasonlóan egy teljesen más irányból sodródtak az írói pályára. Van köztük könyvvizsgáló, ügyvéd, orvos. Közös bennük, hogy legalább egy kötetük megjelent, és viszonylag későn kezdtek el publikálni. Mesélni fognak arról, hogyan kezdődött náluk az írás, mi a témájuk, hogyan fogadta a környezetük a váltást, megtalálták-e a helyüket az irodalmi életben stb.
Végezetül annyit azért még hozzátennék, hogy néhanapján eszembe jut, talán meg kellett volna maradnom az eredeti elképzelésemnél, amit ötévesen mondtam, amikor anyám kolléganője megkérdezte, mi akarok lenni, mire én azt válaszoltam a lehető legnagyobb természetességgel: víziló hálóingben.
