Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok StageHive Otthon és haza – beszélgetés a Maradok maradni alkotóival

Otthon és haza – beszélgetés a Maradok maradni alkotóival

A StageHive videopályázatán a Papageno különdíját nyerte el a Maradok maradni, a fiatal újvidéki színészekből álló vART Klub előadása, amely a FÉM Arts & Café különdíját is megkapta, ennek köszönhetően június végén Budapesten vendégszerepeltek. Reméljük, nem ez volt az utolsó magyarországi vendégjátéka a produkciónak, amelyet Crnkovity Gabriella, Elor Emina, László Judit, Ozsvár Róbert és Szalai Bence szabadcsapata hozott létre.

Maradok maradni

 

A Weöres Sándor-vers ihlette előadás az otthon, illetve az „elmenni vagy maradni a szülőföldön” témáját járja körül. Megpróbál nem állást foglalni, nem szájbarágni, nem demagóg lenni, megpróbál nevettetni, felismertetni, de sirattatni is. Megpróbál szólni azokhoz, akik elmentek, de azokhoz is akik itt maradtak. Tartalmát irodalmi anyagokon kívül saját szövegek és dokumentarista élettörténetek alkotják. 70 perc a hazáról, a boldogulásról, a külföldről, a hiányról, a nosztalgiáról.

- hirdetés -

Az a benyomásom, hogy a Vajdaságban a hazához, a szülőföldhöz, az otthonhoz való viszonyról szóló előadások száma magasabb, mint a magyar nyelvű színházak átlaga. Melyik volt számotokra az, akár nézőként, akár közreműködőként, amelyik különösen fontos volt nektek?

- hirdetés -

László Judit: A Tavasz jut hirtelen eszembe, amit Táborosi Margaréta rendezett (az Újvidéki Színház és az Újvidéki Művészeti Akadémia előadása Domonkos István írásai alapján – a szerk.), és Emina is játszott benne. Abban voltak vajdasági utalások, dalok vagy olyan szavak, amelyeket csak itt használunk, és csak a vajdaságiak értik. Olyan volt ennek az előadásnak a hangulata, hogy szinte megkívántam, hogy játsszak benne.

Elor Emina: A Neoplanta (Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földke című regényéből készült előadás az Újvidéki Színházban, rendező: Urbán András – a szerk.), ami Újvidékről, a városról magáról szól. És nemcsak a lokálpatriotizmus miatt, hanem azért is, mert bennem nagyon mély nyomot hagy, amikor egy alkotás ekkora időt ölel föl, amikor megpróbálunk visszanyúlni messzire a történelemben, és megpróbáljuk felkutatni vagy legalább elképzelni, kik jártak előttünk ezeken az utcákon, milyen emberek voltak, mi foglalkoztatta őket.

Maradok maradni - fotó: Pongó Gábor
Maradok maradni – fotó: Pongó Gábor

Szalai Bence: A Neoplanta engem is megfogott – bár többszöri nézés után jutott el hozzám teljes mélységében –, de valahogy azt érzem, hogy amikor a hazáról vagy az otthonról szól egy előadás, sokszor nem jut túl a közhelyeken, az általánosságokon, és ezért törekedtünk arra, hogy Maradok maradni-ban személyes vonatkozású anyagokat használjunk.

Saját szövegeket írtunk, általunk ismert emberek emigrációról, külföldi munkavállalásról szóló igaz történeteit használtuk fel,

és ezek a konkrétumok engem sokkal jobban inspiráltak.

Ozsvár Róbert: Krizsán Szilvia hazáról szóló monológja jutott eszembe a Bánk bánból (Katona József drámáját Urbán András vitte színre az Újvidéki Színházban, az előadás szerepelt a 2015-ös POSZT versenyprogramjában – a szerk.), amelyben megszegett egy kenyeret. A haza számomra az étellel kapcsolódik össze, ezért emlegetem a Maradok maradni-ban a szárma témáját. Nekem az a tapasztalatom, hogy bárhova megyek külföldre, sosem eszem olyan jót, mint itthon.

Szalai Bence: Nem véletlenül beszélek én sem az előadásban a nagymamám málnásáról vagy a járdáról, amelyen iskolába jártam.

László Judit: Addig talán bele se gondol az ember abba, mit jelent a haza, amíg elő nem veszi a gyerekkorát. Ahol a gyerekkorodat töltötted, ahonnan a féltve őrzött emlékeid származnak, az a haza. Érezheted magad otthonosan máshol is, de nekem az az otthon, ahol fölcseperedtem, ahol megtanultam az élet dolgait, ahol elindultam azon az úton, amelyen azzá váltam, aki most vagyok.

A maradásról, a szülőföldhöz ragaszkodásotokról szól az előadás. De volt-e olyan pont az életetekben, amikor komolyan fölvetődött bennetek a menni opció, és mi húzott vissza?

Elor Emina: Gimnazistakoromban. Akkor megnéztem több szegedi középiskolát, körbekérdeztem, mi a föltétele annak, hogy átiratkozzak, de egyik iskola sem nem volt jó élmény. Azóta nem merült föl, hogy elmenjek.

Azt érzem, itt a helyem, itt tudok alkotni. Az más kérdés, hogy hogyan lehet alkotni. Erre nem mindig ideális a helyzet, és nem csupán a történelem miatt, hanem azért is, mert az élet vagy a munkában bizonyos emberek olyan helyzetbe hoznak.

A pályázati videóban ezért beszéltem arról, hogy fölmerült bennem a színészet abbahagyása, de ha a színházi körülmények nem adottak, akkor csinálunk egy ilyen előadást, mint a Maradok maradni.

Ozsvár Róbert: Az elmenés először nekem is az iskolával kapcsolatban fordult meg a fejemben. Gondolkoztam azon, hogy Pestre felvételizzek a Színművészetire, de ott jóval hamarabb be kellett adni a papírokat, mint itt. Meg arra gondoltam, hogy itt akár az utolsó pillanatban is könnyebben meg lehet oldani bármi problémát, és egyáltalán: kevésbé bonyolult, mint külföldön boldogulni. Az Újvidéki Művészeti Akadémia befejezése után viszont nem úgy nézett ki, hogy bármilyen babér teremne számunkra, mert nem kaptunk szerződést. Akkor el is kezdtem németórákra járni, de szerencsére másképp alakultak a dolgok.

Maradok maradni - fotó: Pongó Gábor
Maradok maradni – fotó: Pongó Gábor

László Judit: Nekem eszem ágában sem volt soha külföldre menni, ezt el is mondom az előadásban, igaz, hogy nem a saját, hanem egy ismerősöm történetén keresztül. Nálunk ez szinte már betegség, a nagyszüleim is ebben szenvedtek, az édesapám is ebben szenved és én is.

Mi valahogy nem tudunk innen elmenni.

Két hónapig dolgoztunk Koperben, de azt hittem, megőrülök. A nyaralás persze más, arról tudom, hogy tíz nap, és jövünk haza. Van a Maradok…-ban egy monológom, amiből egy rész, a Welcome to Serbia táblához fűződő szeretetem bemutatása kimaradt. Bármilyen is ez az ország, de képtelen lennék arra, hogy nekivágjak a nagyvilágnak.

Szalai Bence: Én Akadémia előtt két évig tanultam Szegeden történelem-ének-zene szakon, ezzel egy kicsit belekóstoltam abba, milyen külföldön élni, de a személyes vágyaim visszafordítottak. Tudtam, hogy a színpadon akarok létezni, akár színészként, akár zenészként, vagy épp mindkettőként, és azt éreztem, hogy az Akadémia segíthet ebben kiteljesedni. És volt egy tanyaszínházi élményem, a 2013-as Ilja próféta, amit Nagypál Gábor rendezett. Akkor már hezitáltam a jelentkezésen, pontosabban azon, hogy elmenjek-e a pótfölvételire. Végigigcsináltam a próbafolyamatot, a turnét, és elkapott egy életérzés, az, hogy a Vajdaságnak is vannak pici Amerikái. Tudom, hogy ha innen elmennék, olyan messzire mennék, ahonnan nem jöhetnék haza csak úgy. Az elszakadás mellett csak akkor döntenék, ha az már akkora távolság lenne, hogy nem föltételez a körülményekben egyszerű, az időben pedig gyors visszautat. Amerika ilyen távolság. Egyébként még sosem jártam ott, de gyerekkorom óta nagyon vonz, talán azért, mert néhány államban örök nyár van… De komolyra fordítva a szót, amikor fölmerül az elmenni, akkor az mindig nagyon erős érzés, és győzködni kell magamat, hogy maradjak, maradjunk.

Maradok maradni - fotó: Pongó Gábor
Maradok maradni – fotó: Pongó Gábor

Jó ideje ismerve benneteket, azt képzelem, hogy előadás ötlete úgy jött, hogy ültetek az Újvidéki Színház klubjában, és arról beszélgettetek, hogy kellene valamit csinálni.

Elor Emina: Jól képzeled. Csináltunk korábban óvodásoknak műsort, könnyen, erőlködés nélkül raktuk össze az anyagot, és ezzel jártuk az ovikat. Aztán kaptunk egy fölkérést egy alkalmi, szerelmi témájú, felnőtteknek is szóló pódiumműsorra, amit a szent Iván-napi föllépés után kibővítettünk egy hosszabb irodalmi-zenés összeállítássá. Ez után éreztem azt, hogy tovább kellene lépnünk a pódiumműsorból valami komolyabb, színházibb felé. A kezembe került Weöres Sándor Talizmánja, és a legjobb pillanatban talált el. Fölvetettem a többieknek a témát, hozzátéve, hogy tudom, hogy lerágott csont, de próbáljuk meg. Az ötletmagocska táptalajra talált. Abban megegyeztünk, hogy négyen ehhez kevesek leszünk, ezért kértük meg Gabikát, hogy legyen az előadás rendezője, koreográfusa, külső szeme. Egyébként mindannyian kőszínházban dolgozunk, de ebben a produkcióban nem állt mögöttünk kőszínházi stáb, szinte amatőr körülmények között dolgoztunk, és a pandémiás időszak miatt nekünk is nehezített volt a pálya. Nem szerettük volna, ha a professzionális színházi körülmények hiánya rányomja a bélyegét az előadásra. Azt remélem, hogy nem ez jön át, hanem az, hogy ez a partizánmunkában, többek között a Magyar Nemzeti Tanács anyagi támogatásával megszületett projekt mindannyiunknak szívügye.

A mondat második felében erősítenélek meg benneteket. Korábban Bence említette, hogy a közhelyeket és az általánosságokat el akartátok kerülni. Mi mindent kellett kidobálni az eredetileg felhalmozott ötleteitekből, hogy ez a hetven percnyi személyesség maradjon?

Elor Emina: Semmiképp nem akartunk konkrét állásfoglalást sem a menni, sem a maradni mellett, ezért minden ilyen tartalmú szöveget kihagytunk.

Minden egyebet, ami kimaradt, gyakorlati okokból húztunk ki. Többnyelvű közegben élünk, szerettük volna a szerb nézők dolgát megkönnyíteni.

Egy Szabó Magda-szöveg például azért maradt ki, hogy nekik ne kelljen annyit olvasni. Nem akartunk nagyon hosszú előadást, tele ismétlésekkel. Pesten eljött egy volt általános iskolai osztálytársam, akit egyébként megkértem, hogy írjon az elszakadásról. Nagyon szépet írt, nagyon sajnáltam, hogy végül ki kellett hagynunk azt a szöveget, de azt a témát egy másik jelenetben már körbejártuk.

Ozsvár Róbert: És persze voltak olyan dolgok is, amik azért nem kerültek bele, mert egész egyszerűen nem voltak elég jók. Én írtam egy dalt – mert kaptunk különböző témákban házi feladatokat –, ami nem sikerült úgy, hogy az közönség elé kerüljön.

László Judit: De érdekes, hogy ezekre ti emlékeztek! Kimaradt a táblaimádó monológrész, de azon kívül nekem olyan, mintha ez mindig is pont ilyen, pont ennyi lett volna, se több, se kevesebb. Nekem inkább az van meg, hogy mennyit beszélgettünk egy-egy jeleneten, például a vacsorajelenet logikáján. Ebben van egy magyar testvérpár, akik közül az egyik külföldre megy, ott megy férjhez, a másik pedig itt marad, szerb férjjel. Én arra emlékszem, hogy mennyit agyaltunk azon, melyik országban játszódjon a találkozás, ki utazik a másikhoz, milyen nyelven beszéljenek.

Maradok maradni - fotó: Pongó Gábor
Maradok maradni – fotó: Pongó Gábor

Szalai Bence: Kezdetben gondolkoztunk egy szerb és egy magyar verzión, és ebbe az utóbbiba került volna be az Emina által említett Szabó Magda-szöveg. Ebben két kislány beszélgetett Trianonról, és azt éreztük, pláne az emlékévben, hogy már a csapból is ez a téma folyik, és emiatt közhelyessé vagy önsajnáltatóvá válna az anyag. Annak viszont örültem volna, ha a szerb változatba bekerül. Egyáltalán nem nacionalizmusból, hanem egyfajta ismeretterjesztésből. Azért, hogy ne legyen a jelen annyira magától értetődő, és a történelmet ne felejtsük. Azért, ami a Neoplantában is hangsúlyos, hogy Újvidéket Mária Terézia alapította, és hosszú ideig háromnyelvű város volt.

Elor Emina: A „szegény határon túli magyarok sanyarú sorsa” miatti siránkozást mindenképp el akartuk kerülni.

Szalai Bence: Már csak azért is, mert a határon túli magyar közösségek közül a vajdaságiaknak áll a legrosszabbul a siránkozás, hiszen bennünket nem érintett nyelvtörvény, nem állítottak az állampolgárság tekintetében válaszút elé, a nemzeti jelképek használata nem jelent problémát.

Elor Emina: Még mindig magyarul színjátszunk Újvidéken, és vannak magyar nyelvű iskolák, amíg vannak gyerekek, de tény, hogy előbb-utóbb be fog következni a végleges asszimiláció. Akkor valós probléma lesz a menni vagy maradni. És

ha úgy döntesz, elmész, mert neked a nyelv fontosabb, valószínűleg a „miért jöttél?” kérdéssel fogsz szembesülni az új helyen.

A koronavírus-járvány hullámai miatt hogyan tudtátok játszani az Maradok maradni-t, és mit lehet tudni az előadás jövőjéről?

Elor Emina: Két nyilvános főpróbánk volt kollégáknak, barátoknak, a bemutatót egy Európa Kulturális Fővárosa – mert Újvidék a következő főváros – pályázat keretében tarthattuk meg a szabályok miatt tíz néző előtt és live streamelve, és egy csókai meghívásnak tettünk eleget. Tavaly december óta ez a június 25-i este volt az első előadás.

Maradok maradni - fotó: Pongó Gábor
Maradok maradni – fotó: Pongó Gábor

László Judit: Az megnyugtató, hogy voltak meghívásaink, és ha nincs a járvány, játszottuk volna. Nincs olyan közeg, amit ne érintenének az előadásban felvetett témák. Biztos vagyok benne, hogy bárhol találnak benne a nézők személyes kapcsolódási pontot.

Ozsvár Róbert: Az elmenetel nem kizárólag a vajdasági magyarokat érinti, a szerbek is tömegesen mennek ki gazdasági okokból.

László Judit: Többek közt ezért is készítettük el a szerb fordítást.

Elor Emina: Az én álmaimban az is szerepel, hogy a kanadai magyarságnak is játsszuk, hogy ezzel az előadással kijutunk a nagyvilágba. Vállalom, hogy ez elsősorban rajtam múlik, mert a menedzselés meg a pályázás az én feladatom. De hátha…

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!