Ma Francisak Bahusevicsről (1840-1900) szeretnék beszélni, pedig időrendben nem is ő volt az első igazán jelentős személyiség, aki a belarusz nyelv életben maradásáért küzdött a XIX. században. Mert van az úgy néha, hogy elsőként csinálsz meg valamit, igen jól, de aztán jön valaki más, és még nálad is jobb lesz.
A Litván (teljes nevén: Litván, Rusz és Szamogitiai) Nagyfejedelemség a XIII. században alakult meg nagyobb részt óbelarusz, és közeli nyelvű fejedelemségből. Ezek aránya az országban a századok folyamán természetesen változó, de a belarusz anyanyelvűek mindig többségben voltak, az állam hivatalos nyelve is leginkább a belarusz volt.
Jagelló nagyfejedelem 1385-ben írta alá a krevai (dinasztia)uniót Lengyelországgal és lett II. Ulászló néven lengyel király (nem tévesztendő össze a „mi Ulászlónkkal”). Pontosabban társuralkodó a magyar Nagy Lajos király Hedvig lányával, akit feleségül vett. A két ország, bár történelmük addig is sokban közös volt, csak 1569-ben (lublini unió) egyesült Lengyel-Litván Unióvá („Két nemzet köztársasága”). Ebben az államalakulatban a lengyelek mindig is túlsúlyban voltak, bár a belarusz nyelv hátrányára hozott adminisztratív intézkedések nem, vagy alig voltak, a nyelv fejlődése megtorpant, a nagyfejedelemség (11 évig Báthory Istvánnal a trónon!) egyre inkább ellengyelesedett.
Nem utolsó sorban a szejm működésképtelenségének következménye (a ’liberum veto’ miatt), hogy a XVIII. század második felére a Lengyel-Litván Nemzetközösség annyira elgyengült, hogy a három „nagy”: Oroszország, Poroszország és a Habsburg birodalom 1772. és 1795. között háromszor is felosztotta egymás között – utoljára maradéktalanul.
A belarusz területek teljes egészükben orosz fennhatóság alá kerültek. Ekkor kezdődött a belarusz nyelv tudatos, célratörő elnyomása, tűzzel-vassal történő irtása. (Más írásaimban már volt szó a nyelv lengyel elnyomásáról, ez elsősorban a két világháború közti „békeidőre” vonatkozik.) Ha megszüntetik a belarusz nyelv oktatását, hivatalos helyen történő használatát és mindennemű belarusz sajtóterméket betiltanak – ennek nagyon gyors tud lenni a hatása!
226 éve kezdődött a belarusz nyelv teljeskörű elnyomása, ami azóta két alkalommal (1918-19, 1991-94) szünetelt és háromszor hagyott alább maximum 10-15 évre.
Bahusevics legismertebb idézetét minden belarusz tudatú embernek fújnia kell(ene), de talán a belaruszul beszélők közül is érdemes valakit emlékeztetni rá: „Не пакідайце ж мовы нашай беларускай, каб не ўмёрлі!” – „Ne hagyjátok el a mi belarusz nyelvünket, hogy ki ne haljunk!” A Belarusz furulya című verseskötetének előszavából van az idézet. Mint már mondtam, akkor is veszélyes dolog volt belaruszul írni: a könyv Krakkóban (a Monarchiában!) jelent meg 1891-ben a belarusz nyelv latin betűs írásmódjával, Macej Buracsok (jelentése: Céklácska Máté) álnéven. Mind a 17 versben, bár különböző módokon, a belarusz nép elnyomásáról beszél.
Bahusevicsnek mélyreható ismeretei voltak a cári „igazságszolgáltatásról”: jogi pályája első felében nyomozó volt Ukrajna különböző részein – mivel részt vett az 1863-64-es Kasztusz Kalinouszki-féle felkelésben, haza nem térhetett. 1883-ban III. Sándor cár megkoronázásakor amnesztiát hirdetett: végre költőnk is hazautazhatott szűkebb pátriájába, ekkor ügyvédi pályára lépett. Elsősorban a szegények védelmét vállalta el – olcsón, időnként ingyen. Nem csoda, hogy csak halála előtt 4 évvel sikerült kikeverednie az adósságaiból: varsói rokona után maradt rá tisztes örökség.
1894-ben jelenik meg második verseskötete a Belarusz vonó – ezúttal Poznańban (Német Birodalom), újabb – Szimon Reuka Bariszau környékéről – írói álnéven. Ennek a könyvnek az előszava így kezdődik: “Biz’ igazat beszélt Buracsok a «Furulyájában», hogy mindannyian simán «parasztinak» mondjuk a nyelvünket – nem tesz semmit, mintha így is lenne rendjén! Olvastam ám én is könyvecskéket, ha nem is olyan régieket, még nyomtatottakat is, pl. egy bizonyos Dunyin-Marcinkevics úrtól, de ezek mind, mintha a testvéreinket kinevetve íródtak volna… Firkantottam is nekik egy «Választ», de úgy látom, hogy ő maga volt az, aki sötét testvéreinket kinevetve írt, azt gondolván, hogy buta az a paraszt, hát nem lát és nem tud semmit. De mekkorát tévedett! / Nem mérhetem magam Buracsokhoz – jobb ő énnálam, lehet, többet tud a paraszti életről, többet hallott és látott, de annyira megtetszettek nekem azok a versei, hogy kitaláltam, megpróbálok én is írni valamicskét.”
Elődeivel polemizál, saját magát megerősíti. A Belarusz furulyában így írt: „Valaha én is úgy gondoltam, hogy a mi nyelvünk «paraszti» és semmi több! De adj’ Istenem egészséget azoknak a jó embereknek, akik megtanítottak írni-olvasni, azóta sokfelé jártam, sok mindent láttam és olvastam: és meggyőződtem, hogy a mi nyelvünk ugyanolyan emberi és úri, mint a francia, vagy a német és bármely más. Kevés régi, két-háromszáz éve a mi földünkön, nagy uraságok által, a mi színtiszta nyelvünkön írt papírt olvastam talán, amit mintha csak most írtak volna? … Mégis olyan lenne a mi nyelvünk, amin semmi jót nem lehet sem elmondani, sem leírni? Á, dehogy! Szent a mi számunkra a nyelvünk, hiszen a Jóistentől való – mint minden más rendes nép, mi is Tőle kaptuk, és sok szép dolgot is mondunk e nyelven, de mi magunk hagytuk, hogy megcsúfolják, ahogy a nagyurak is inkább beszélnek franciául, mint a saját nyelvükön.”
Könyveit („szamizdat”!) úgy kellett becsempészni az országba. Mindmáig fellelhető néhány kézzel másolt példánya. A cenzúra miatt két utolsó könyvének csak a címe maradt fenn: Belarusz hegedű és Buracsok belarusz elbeszélései. Nem tudni, első irodalmi műveit (publicisztika) lengyelül, belaruszul vagy ukránul írta. Egy szomszédja (ma karaktergyilkosnak mondanánk) azt terjesztette róla, hogy a lengyelt tartotta anyanyelvének, belaruszul pedig kizárólag azért írt, hogy így segítse megmenteni a nyelvet a kihalástól. Még ha igaz is lenne (de nem igaz!), az se szégyen, nem baj. Én pl. igenis ilyen vagyok.
