Nem tudok, de nem is akarok szenvtelen maradni. A lágerregények közül kedvencem (jaj, de nem illik ide ez a szó, csak hát nem tudok helyette jobbat) a Pokolbeli víg napjaim. És a Per, ami nem tartozik ide, nekem csak azért jut a téma kapcsán eszembe, mert amikor Az Arbat gyermekeit olvastam – ez volt az első talán – az volt az érzésem, egyrészt, hogy bele kell őrülni (olvasás közben többször volt, hogy elfelejtettem leszállni a buszról, ami a végállomáson visszafordult velem, de én újra túlmentem pár megállót), másrészt pedig, hogy én ezt már olvastam valahol. Igen, Kafkánál. Faludy, Kafka, Ribakov, Aljahnovics, Nyakljajeu, Szolzsenyicin, Salamov, Pavel Szevjarinyec és… Larisza Genyijus.
Larisza Genyijus (1910-1983) elsősorban költő volt. Faludy számára az irónia, ami átsegítette kétségbeejtő helyzetén, Genyijusnál a minden külső erőt legyőzni képes hit és szeretet. Tessék elképzelni egy Gulag-regényt, amelyben nem találsz gyűlöletet, megvetést igen, de azt is elég keveset. Szeretetet viszont bőven! elsősorban rabtársai iránt, de (rajtuk keresztül is) jóformán az egész emberiség felé áradót – minden lapján. Éppen ezért helyezem én őt a szörnyűségeket megélt és leírt tanúk többségénél jóval magasabbra. Könyvének ez is a címe: Gyónás.
Janka Genyijus, Larisza férje Prágában szerezte az orvosi diplomáját, ott is dolgozott. Így került a költőnő a Belarusz Népköztársaság (BNR) száműzetésben lévő kormányának közelébe és látókörébe. 1943. márciusában meghalt Vaszil Zaharka, a BNR elnöke, néhány nappal előbb még végrendelkezett. Ennek értelmében Larisza Genyijus a BNR emigráns kormányának főtitkára lett, az ő gondjaira bízták a BNR hatalmas archívumát. (Élete végéig csehszlovák állampolgár volt, valamint a BNR-é is, aminek kormánya mindmáig működik, központjuk jelenleg Kanadában található, vezetőjük Ivonka Szurvila.)
Bár mindig is szovjetellenes volt, költészete jelentős részben nemzeti-felszabadító jellegű, de vesztére, valószínűleg a BNR-ben vállalt szerepe vált. Férjével együtt 1948-ban tartóztatták le, majd lopták ki Csehszlovákiából a „szovjet” Bécsen, majd Lvovon (Lemberg) keresztül Minszkbe. Itt Genyijus kínvallatását személyesen a Belarusz SzSzK állambiztonsági minisztere, Lavrentyij Canava vezette: legfőbb célja a BNR archívuma volt, de Larisza nem vallott. A házaspárt 25-25 év lágerre ítélték, bár büntetésüket külön-külön töltötték, egyszerre szabadultak: 1956-ban „részben rehabilitálták” őket, büntetésüket 8 évre csökkentették, amit már leültek, így a férj szűkebb pátriájában, Zelvában települhettek le.
Fiúkat, Jurka Genyijust (1935-1985) az utolsó pillanatokban sikerült Lengyelországba menekíteni, ott nőtt fel, szerzett gyerekorvosi diplomát és lett belőle ismert (belarusz) író. 1957-ben átköltözött Lengyelország belarusz-lakta részére. Bár szüleit nem engedték ki többé a Szovjetunióból, Jurka többször is meglátogathatta őket Zelvában, ami Genyijusék szabadulása után a belarusz irodalmárok tiltott, a KGB folyamatos felügyelete alatt álló, de gyakran látogatott zarándokhelyévé vált. Édesanyjával közös (külön-külön írt, csak egybeszerkesztett) kötetük 1992-ben láthatott napvilágot – Lengyelországban, de persze belarusz nyelven.
1999-ben a Belarusz Helsinki Bizottság a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, hogy kezdeményezze: semmisítsék meg Larisza és Janka Genyijus igazságtalan ítéletét. Válasz: oka van, hogy a költőnő miért nem rehabilitálható. És hogy mi ez az ok, azt csak közvetlenül a megtorló intézkedés áldozatával közölhetjük.
Elmondom, miért figyeltem én fel Larisza Genyijusra. Sok éve kezembe akadt néhány oldal az emlékirataiból. „Vonattal mentünk, az emberek felfigyeltek rám, sok mindent kérdeztek és kértek is. Berlinben néhány napra megálltunk, barátainkkal tartottunk egy közös estét is, amihez mindent jegyre kellett bevásárolni. Barátaink sokat dicsértek engem, Mikola, aki utolsónak szólt, egyszerűen ezt mondta: „a mi számunkra ő Jeanne d’Arc”. Elsötétült előttem a világ.” Az, hogy egy 33 éves aktív (és szép) nőt dicsérnek a barátai, érthető, de kicsoda lehetett ő, akit 1943-ban, amikor körös-körül dúl a háború, idegen emberek felismernek és megszólítanak a vonaton. Internet nem volt, de szerintem újságok se nagyon lehettek. Pláne nem olyanok, amelyek a Szovjetunió németek által megszállt területein a prágai (és berlini) belarusz emigrációról adtak volna (fényképekkel illusztrált!) híreket…
