Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Ў blog Szolzsenyicin belarusz elődje – Francisak Aljahnovics

Szolzsenyicin belarusz elődje – Francisak Aljahnovics

Irodalomtörténeti sorozatom első részében Francisak Aljahnovics kerül előtérbe. Mint már mondtam, hosszúra tervezem, igyekszem módot ejteni arra, hogy akit csak megemlítek egy-egy írásomban, később majd egy teljes cikket, vagy „egy felet” szenteljek neki.

- hirdetés -

Francisak Aljahnovics (Францішак Аляхновіч, 1883-1944) a 20. század első harmada belarusz dramaturgiájának legkiemelkedőbb alakja, néhány darabja a „szuverén” Belarusz Köztársaságban újra színpadon van, bár nem túl gyakran.

- hirdetés -

Dramaturg, színész, rendező, színigazgató, publicista volt Minszkben és szülővárosában Vilnó/ Vilnyában (ma Litvánia fővárosa), főleg belaruszul és lengyelül írt, időnként saját magát (is) fordította egyik nyelvről a másikra. 17 színdarab (köztük három gyerekeknek) fűződik a nevéhez, a maga idejében egyik sikeresebb volt a másiknál. Egyetlen félsikere a színdarabok írásában az volt, amikor 1918-ban (egyik) saját színházában Janka Kupala – máig hatalmas sikerrel játszott – Paulinka című darabjához írt egy harmadik felvonást Paulinka eljegyzése címmel. Több színházban is bemutatták, bár megtapsolták rendesen, de Kupala darabján inkább csak rontott. Ennek ellenére (vagy talán éppen felismerve a két szerző szövegei közti ellentétet?) 1921-ben kiadta külön kötetként: önálló egyfelvonásosként a Paulinka eljegyzése is figyelemre méltó.

Négy állandó színházat alapított és vezetett a két városban hosszabb/rövidebb ideig, plusz egyet Vicebszkben és még egy rendkívül sikeres vándorszínházat – ezt leginkább az ő társulataként szokták emlegetni. Azon a néhány éven kívül, amikor a szovjet kultúrpolitika bőkezűen támogatta a belarusz színházi életet (elsősorban a 2020 szeptemberében „halálra ítélt” Kupala Színház elődjét, az általa és Flarian Zsdanovics által vezetett Első Belarusz Állami Színházat), mélyszegénységben élt.

1918-ban nyolc nap alatt, egy fillér nélkül gyalogolt el Vilnóból Minszkbe, természetesen csupa seb volt a lába, mire célhoz ért. Saját darabját, a Butrim Nyamirát mutatta be, a címszerepet ő maga játszotta. Zmitrok Bjadulja erről így ír:

„Mondhatni, a közönség most látott először valódi művészetet Minszkben, tartva a színvonalat először is magában a darabban, de a játékban és a dekorációkban is. Aljahnovics úrnak csak gratulálni tudunk a művészetéhez.”

Nem csak az I. világháború, de a szovjet-lengyel háború sem kedvezett a színházi életnek. A visszavonuló lengyel csapatokkal együtt ő is visszatér Vilnóba, a lengyel hatóságok azonban sem itt, sem ott nem engedik, hogy pl. Kupala darabjait színre vigye. Színházi tevékenysége mellett aktív újságíró és szerkesztő, immár kizárólag belaruszul, igaz, gyakran ennek latin betűs írásmódját használja – így olvasás nélkül nem ötlik azonnal szembe, hogy nem lengyel nyelvű a szöveg.

A Rigai béke hosszú évekre Vilnóhoz köti (ami akkor lengyel fennhatóság alatt volt). Sikertelenül próbál a belarusz emigrációval kapcsolatot teremteni, míg végül ’26-ban meghívják a Belarusz Tudományos Akadémia helyesírás-modernizálási konferenciájára. November közepén eufóriás hangulatban érkezik Minszkbe, leírhatatlan örömmel tapasztalja a kulturális élet fellendülését. Kinevezik Vicebszkben a Második Belarusz Állami Színház irodalmi vezetőjévé – ezzel fizetés nem jár, csak a darabokért számítható honorárium.

1926. december 23-án megkapja a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság állampolgárságát és már 1927. január elsején Lengyelország javára végzett kémtevékenység vádjával le is tartóztatják. Kupala, Kolasz, Harecki (tőlük jelent meg magyarul egy s más), Bjadulja és mások kelnek védelmére – hiába. Ítélete: tíz év kényszermunka a Szoloveckij-szigeteken.

Ide kapcsolódik:
Az ismeretlen Belarusz – Elindult az Ў blog a Papagenón

1933 őszén a Szovjetunió fogolycserét hajt végre – Aljahnovics helyét Branyiszlau Taraskevics foglalja el (erről majd a következő alkalommal), akit lengyel börtönből visznek egyenesen a határra. A GPU karmai közt című láger-regénye lengyelül ’35-ben jelent meg, oroszul (Párizsban) még ugyanabban az évben. 1937-ig még újabb lengyel kiadásokat, sőt új fordítást ér meg, megjelenik olaszul, portugálul, ukránul, majd végül – belaruszul. Ilyen címeket kapott: Hét év a GPU-ban, Az igazság a bolsevik Oroszországról, Mi igaz a Szovjetekről?, Hét év Szolovkin stb.

Ezek után a szovjetektől már sehol sem lehetett nyugta, de közben szervezi tovább Vilnóban a színházi életet. Sikertelenül próbál emigrálni, kénytelen illegalitásba vonulni.

„Inkább botlom egy sík mezőn kiéhezett farkascsordába, minthogy váratlanul ezeket a szovjet katonai sapkákat, ötágú csillagokat, erős állkapocsú mongol arctípusokat lássam, melyekről úgy hittem, soha többé nem találkozom velük…”

1944. március 3-án este csöngettek vilnói lakásuk ajtaján. Felesége két lövést hallott, mire odarohant, Aljahnovics meghalt, más már nem volt ott. Lehet, hogy a szovjetek (ún. „partizánok”?) végeztek vele, de elképzelhető, hogy a németek, vagy pl. a lengyel „Honi Hadsereg” (Armia Krajowa) – sose. fogjuk megtudni. Hat nap múlva lett volna 61 éves.

A GPU karmai közt Szolzsenyicin GULAG-regényét 23 évvel előzte meg, az első megjelenésük között csaknem negyven év telt el. 2013-ban a belarusz PEN újabb díjat alapított, az Aljahnovics-díjat a megelőző év legjobb börtön-irodalmáért osztják ki minden évben. Sok remekmű közül kell választani.

Promóció

- hirdetés -
- hirdetés -

Ne maradjon le semmiről!

Hírlevelünkben minden csütörtökön megkapja a legfontosabb kulturális híreket és a következő hét legjobb programjait.

A feliratkozással elfogadom a Papageno Consulting Kft. adatvédelmi tájékoztatóját!