Hamarosan egy újabb alsorozattal fogok jelentkezni, de most arra gondoltam, hogy ide illene a blogomba néhány, 2022. február 24. után – „kényszerből” – készített ukrán fordításom. Kezdjük Olekszandr Irvanyec munkájával.
- hirdetés -

Olekszandr Irvanyec (1961-) ukrán költő, író, dramaturg és műfordító. 1986-tól kezdve 15 könyve jelent meg, több művét fordították le angol, német, francia, svéd, lengyel, cseh, belarusz, orosz, olasz és horvát nyelvre. Különböző darabjait Ukrajnán kívül játszották Németországban és Lengyelországban is. Ővele kezdtem tavaly márciusban az ukrán fordításaimat…
Hol marad az orosz Jaspers?
Továbbra is Irpinyben írom ezeket a sorokat, holnap ér véget a háború első hete. A tavasz, amelynek holnap lesz az első napja, immár semmiképp sem lesz „orosz tavasz”, inkább az ellenkezője.
Az ablakon még mindig behallatszik az ágyúdörgés, de viszonylag messziről. Főztem egy jó erős teát (Okszanának még február 24-én sikerült elcsípnie a bevásárlóközpontban az utolsó néhány csomagot), Karl Jaspersre gondolok és A bűnösség kérdése című munkájára. Közvetlenül a háború után, 1946-ban írta a már legyőzött, megszállt, szétvert, megalázott, de még nem nácitlanított Németországban. Mondhatni, forró nyomon haladva.
Ebben a könyvben a német filozófus négyféle bűnfogalmat tárgyal: a büntetőjogi értelemben vett bűnt, valamint a politikai, erkölcsi és metafizikai bűnt. Ennek megfelelően ítéletet a bíróság, a győztes, a lelkiismeret és Isten mondhat. Jaspers a bűnöket aszerint is felosztja, hogy a vesztes elítéltetése milyen irányból történik: kívülről vagy belülről. Az első két esetben kívülről, de a lelkiismerettel és Istennel mindez bonyolultabb. Az embert bűntudatra kényszeríteni, erőszakkal megbánásra bírni – értelmetlen foglalatosság. Erővel itt senkit sem lehet meggyőzni. Az embernek magának kell eljutnia vétkei valódi megértéséhez. Ennek őszintének kell lennie, annak mély átérzésén kell alapulnia, hogy korábban mennyire helytelenül gondolkodott. Ez pedig a szégyen és a lelkiismeret-furdalás könnyeivel, keserű álmatlansággal és gyötrődéssel jár.
A kutatók azt írják, hogy e munkájával fektette le Jaspers Németország nácitlanítási filozófiájának alapjait. Tessék, már használatba is vettem ezt a szót: „nácitlanítás”. Putyin is ezt mondta, amikor Ukrajna megtámadásának motivációjáról beszélt: hogy úgy mondjam, a mi államunk „demilitarizálása és nácitlanítása” volt a cél. Úgy fest azonban, hogy a győzelmünk után ezt a két folyamatot szükségszerű lenne magára Oroszországra vonatkoztatni – de hogyan volna lehetséges mindez?
A háború még tart, jól tudom: messze vagyunk még a győzelemtől, bár szeretném hinni, hogy végül a Jó kerül ki győztesen, az az oldal, ahol Ukrajna áll, és vele mi, mindannyian. És mi jön azután? Hagyjuk-e, hogy az ellenség szép csendben elsompolyogjon Rosztovba és Belgorodba, mi magunk pedig megünnepeljük a kiűzetését anélkül, hogy átlépnénk a határt? Vagy a hóhért Moszkváig kergetjük, az Ural mögé, a Bajkálon túlra és még tovább? (És a Csendes-óceánnál / Véget érnek a csaták? )* Nem valószínű, Ukrajnának nincs elég ereje, Putyin-ellenes fegyveres koalíciót pedig aligha sikerülne összekovácsolnunk. Akkor pedig hogyan lehet elérni, hogy az Orosz Föderáció több mint 100 milliós lakossága őszinte bűntudatot érezzen, hogy tudatosítsa magában, mennyire igaztalan volt?
Olvasom az orosz közszereplők megnyilvánulásait, ezeket a kaszparovokat, bikovokat, hadarkovszkijeket, senderovicseket* – liberális, meggyőződésesen pacifista szövegeikben itt-ott felbukkan egy gyengécske, jól álcázott egyet nem értés a valósággal, az események menetével. „Jaj, csak nehogy Ukrajna az önimádat hibájába essen!” – írja Bikov a Novaja Gazetában március elsején. „Nem állítom, hogy Ukrajnáé a jövő, de azt igen, hogy Ukrajna előttünk jár…” Az effajta szómenés híg, akár egy beteg gyomor vagy beteg agy ürüléke. És nem látni, nem hallani egyelőre Oroszországban egyetlen modern Jasperst sem, aki rendet tudna teremteni annak a sokmilliós konglomerátumnak a tudatában, amely szinte csupa elnyomott népből tevődik össze, és amelyet összefoglalva oroszoknak neveznek.
Az 1940-es évek második felében a megszállt Németországban a denacifikációs folyamat részeként az amerikaiak – egyéb oktatási jellegű tevékenyégük mellett – arra kényszerítették a legyőzött Birodalom polgárait, hogy a koncentrációs táborok és börtönök közelében névtelen tömegsírokat ássanak ki, egyesével válogassák szét a maradványokat, majd próbálják meg azonosítani a halottakat és tiszteletteljesen, a vallási szertartásoknak megfelelően temessék el őket. Azt hiszem, ez nagyban hozzájárult e nagy európai nép kijózanodásához, saját bűnének elmélyült tudatosításához és a bűnbánat általi erkölcsi megtisztulásához. Nem valószínű, hogy a németek élvezettel végezték volna ezt a körülményes aprómunkát, mert semmi kellemes sincs benne.
És hogyan lehetséges kijózanítani a mai oroszokat – ráadásul nem Moszkvában és Szentpéterváron, ahol a „liberális értelmiség” jelentős réteget képez, hanem a különböző kalugákban, tverekben és omszk-tomszkokban*, mindenütt? Hogyan lehet őket meggyőzni egy egész hatalmas ország súlyos, kirívó bűnéről? Ki vállalja ezt a nehéz és hálátlan küldetést a világ területi értelemben legnagyobb országában?
Valaki a napokban a Facebookon azt javasolta, hogy az elfogott orosz katonákat ne adják át egyből anyjuknak, ne küldjék őket szervezett csoportokban haza a Vöröskereszten keresztül – jöjjenek el az anyák fiaikért Ukrajnába, mindegyikük külön-külön. Hadd menjenek csak keresztül Csernyihivon, Szumin és Ohtirkán, hadd lássák a romokat Harkiv főterén és Herszon lakónegyedeiben, a repeszek nyomait az irpinyi és bucsai sokemeletes épületeken, hadd lássák az árvaházak és iskolák lerombolt falait, a tölcséreket az utakon és a mezőkön – saját fiaik tetteinek rémséges nyomait.
Megítélésem szerint egy ilyen módszer hatásos lenne – de vajon végleges-e? Vajon elég lesz-e ez a putyini Oroszország embertelen természetének őszinte megértéséhez, amely két évtized alatt egy förtelmes szörnyeteggé változott, amely egészen a közelmúltig – még alig egy hete is – felülről tekintett le a megrémült világra, és csupán hatalmasság-érzésének fekélyét szaggatta fel újra a saját tudatában.
Hol van a mai idők Lev Tolsztoja, aki képes lenne elmondani az oroszoknak a keserű és kegyetlen igazságot? Hahó! Felelj már!
Csak csend a válasz…
2022. március 3.
- A szöveg eredeti megjelenési helye a Zbruc irodalmi portál.
- Magyarul a Kalligram folyóirat Háború áthúzva c. számában jelent meg.
[1] Az Amuri partizánok dalának (1922) zárósorai.
[2] Garri Kaszparov (1963-) orosz és horvát állampolgárságú örmény-zsidó sakkozó, világbajnok, író és politikai aktivista; Dmitrij Bikov (1967-) orosz közíró, költő; Mihail Hodorkovszkij (1963- ) orosz nagyvállalkozó; Viktor Senderovics (1958-) orosz újságíró, humorista. Valamennyien ismert ellenzékiként állnak szemben a Putyin-rezsimmel.
[3] Kaluga és Tver több százezer fős városok Moszkvától mintegy kétszáz kilométerre. Omszk és Tomszk Nyugat-Szibériában fekszik, előbbinek 1,2 millió, utóbbinak 570 ezer lakosa van.