Korunk egyik legünnepeltebb zongoravirtuóza, Borisz Berezovszkij két koncertet is ad a hétvégén a Keller András vezette Concerto Budapest szólistájaként. A káprázatos manuális tudásáról és előadói természetességéről a magyar közönség előtt már több ízben tanúságot tett művésznek radikális elképzelései vannak a karmester szerepéről és az úgynevezett zongoraiskolák intézményét sem tartja sokra. Berezovszkij azt is elárulta, hogy miért nem láthattuk még egyszer sem frakkban a színpadra lépni.
- hirdetés -
– Az iskoláit kijárta, mégis diploma nélkül csinált karriert. Sosem hiányzott az oklevél?
– Elragadott a koncertezés és a felkérések, csak emiatt nem csináltam végig mindent előírás szerint a konzervatóriumban. Néhány évvel ezelőtt egyébként kiállították az oklevelemet, szóval diplomás zongoraművész vagyok. (Nevet.)
Borisz Berezovszkij
Ebben a történetben egyébként semmi különös nincs, nagyon sok művész jár hasonló cipőben, de akár mások is csinálhatnak karriert diploma nélkül. Oroszországban főleg nagyon sok példát látunk erre, elsősorban a hatalom közeli pozíciókban.
A diploma csak egy papír, nem jelent semmit.
Más kérdés, hogy nagyon jó tanárom volt ugyanis Eliso Virsaladze növendéke lehettem Moszkvában, aki az egyik legkitűnőbb zongorista és egy nagyon izgalmas személyiség. Hozzá kell tennem, hogy sok lehetőséget kaptam fiatal koromban, amit inkább a szerencsének tudok be, a játékommal pedig szinte minden esetben szimpátiát váltottam ki.
– Művészetével ön is a híres orosz zongoraiskolát képviseli?
– Nem hiszem, hogy ez fontos. Én mint zongorista inkább zeneszerzőkben gondolkodom, nem pedig elődökben, hogy kiket és miért kellene követnem. Amikor zongorázom, én vagyok egyedül és a mű, amit pedig csak az alkotó elképzelésihez tudok kapcsolni, ha egyáltalán szükséges ezt figyelembe venni.
Ez az egész iskolakérdés nekem olyan üresnek tűnik.
– Mi a helyzet Richterrel vagy Gilelsszel, ők nem példaképei?
– Én tartom magam ahhoz, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen megmondani, hogy éppen ki játszik, ha csak halljuk, de nem látjuk a felvételt, vagy a koncertet, szóval lehet Richter, Gilels vagy éppen százötvenezer másik zongorista én csak azt tudom megmondani, hogy tetszik-e, amit hallok.
Nem kell, hogy valamit csak azért találjunk szépnek, mert tudjuk, hogy ki az előadó.
Az egyetlen kivétel talán Glenn Gould, akinek olyan, mindentől és mindenkitől különböző manírja volt, hogy nem lehetett eltéveszteni, de csak addig, amíg követőkre nem talált a játékmódja.
Borisz Berezovszkij
– Többször nyilatkozta, hogy egy zenekarban a legfeleslegesebb ember a karmester. Miért gondolja így?
– Manapság nagyon elterjedt, hogy minél kevesebb próbával minél több koncertet adjanak az együttesek, a hangversenyek kommunikációja pedig szinte csak a karmesterekre van építve. Én ezt nem találom fairnek, hiszen van, amikor mindössze egy próba áll rendelkezésre azzal a karmesterrel, aki az előadást vezényli majd, arról pedig senki nem beszél, hogy az együttes, milyen profi és mennyire összeszokott, amit egyetlen próba aligha tud befolyásolni. Azt akarom tehát mondani, hogy
egy koncert sikere nem feltétlenül azon az egy emberen múlik, aki a dobogón áll.
– A hétvégén két hangversenyt is ad a Concerto Budapest szólistájaként Budapesten. Milyen művek kerülnek majd elő?
– Rachmaninov harmadikja technikás és virtuóz darab, ugyanakkor népszerű is, sokat játszottam, de nem tudok betelni vele. Úgy tudom, hogy a versenymű mellett Keller András együttese Beethoven Eroicáját adja majd elő, ami szerintem nagyon jól passzol a zongoraversenyhez.
– Világszerte számtalan fesztiválon vett már részt, akár közreműködőként akár szervezőként. Ki tudná emelni valamelyiket?
– Mindig nagy örömmel térek vissza a nantes-i La Folle Journée Fesztiválra, amit egyébként idén néhány héttel ezelőtt rendeztek. Sok nemzet művésze gyűlik itt össze néhány tematikus napra, nagyszerű a hangulat, és csak a zenével foglalkozunk. A fesztivál általában egy adott téma köré épül, amit a különböző művészeti ágak segítségével dolgozunk fel. A másik pedig, amit szeretnék megemlíteni, a saját fesztiválom, amit néhány éve alapítottam Oroszországban azzal a céllal, hogy az úgymond akadémiai művészet mellé felsorakoztassuk a népi hagyományokat is.
A gyökereket nagyon fontosnak gondolom, főként Oroszországban, ahol a mai napig számtalan különböző nemzet él sokszor teljesen eltérő kultúrával.
– Azt nem mondhatjuk, hogy extrémen öltözködik, egy azonban biztos, ritkán látni önt színpadon a klasszikus öltözetnek számító frakkban. Van ennek különösebb oka?
– Nos, ha az egész közönség is frakkban vagy elegáns ruhában lenne, akkor én is a klasszikus formát választanám. Ugyanúgy, ahogy ma kiveszőben van a dresszkód a közönség számára, azt gondolom, hogy a szólistáknak sincs megszabva, hogy miben álljanak a színpadra, ez nem befolyásol semmit. Nem kabalából csinálom, volt már olyan koncert, ahol frakk volt rajtam, de nem játszottam jobban. (Nevet.)
