„Az én történetem kicsit olyan, mint a rút kiskacsáé”

Sodró Eliza

Sodró Eliza a Kaposvári Egyetem Művészeti Karán végzett 2014-ban, majd a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz szerződött. 2016 óta a Radnóti Színház tagja. Tulajdonképp egész kicsi kora óta színésznőnek készült, már akkor is, amikor még fogalma sem volt arról, hogy ez egy szakma.

– Mi vitt a színház felé?

– Versmondóversenyekre jártam, majd 12 éves koromban bekerültem egy előadásba, amit Csáki Csilla rendezett, ez volt a Mondják meg Zsófikának. Csilla nem színészeket akart nevelni, hanem gyerekekkel akart dolgozni. Az első pár hónapban csak beszélgettünk, meg játszottunk, aztán mintegy varázsütésre elkészült az előadás. A csapat később is együtt maradt, és annyira megszerettük a színházat, hogy a nagyjából hét fős társulatból hárman is ezt a pályát választottuk: Geréb Zsófi rendező lett, Prohászka Fanni színésznő.

A legnagyobb nehézséget nekem az okozza, ha nem találom a szerephez a kulcsot, de nem rohangászok rendezőkhöz, nem akarom „terrorizálni őket a nyomorommal”, inkább igyekszem magamat kihúzni a bajból. Egy-egy kész előadásnál azoknak a véleménye a legfontosabb, akik igazán jól ismernek. A barátom és a hétéves kisöcsém szoktak nagyszerű dolgokat mondani, de a két nagyobb öcsém is igazán élesszemű.

 

– A középiskolát már színháztudatosan választottad?

– Hatodikban pontosan tudtam, hogy a Vörösmarty drámatagozatára szeretnék menni, és borzasztó volt, hogy még két évet várnom kellett. Emlékszem, álmodtam is vele, hogy az majd olyan lesz, mint a Roxfort… Végül nem olyan lett. Gyakran jártunk színházba, és jó emberekkel találkoztam, de folyamatosan azt éreztem, sokan vagyunk, sokfélét akarunk, és nem tudunk igazán alkotni. A műhelymunka hiányzott. Az viszont körvonalazódott bennem, hogy ezt a szakmát többféleképpen lehet csinálni, és nekem majd

a saját utamat kell megtalálnom.

– Mennyire volt nehéz rátalálni erre az útra?

– Az első pesti sikertelen felvételi trauma volt, leginkább azért, mert nagyon sokat készültem rá, és szégyelltem magam, amiért ebből semmit sem tudtam megmutatni. Ugyanakkor végig ott motoszkált bennem, milyen jó lenne, ha nem vennének fel, mert akkor utaznék egy évig. És az élet a következő hónapban elém hozott egy helyzetet, aminek a révén Berlinbe kerültem. Ott aztán mindent bepótoltam, ami a kamaszkoromból a színház miatt kimaradt, és komolyan elgondolkoztam azon, hogy végleg kint maradok. Úgyhogy abban az évben leginkább az anyukám unszolására próbálkoztam újra a felvételivel. Pest nem jött össze, Kaposváron viszont már az első rostán azt éreztem, kíváncsiak rám, ami biztonságot adott. Mivel a város nem igazán kínál szórakozási lehetőséget, nem tudtunk mást csinálni, mint egymásra figyelni, és dolgozni. Az órák, a vizsgák, a kollégium és egyáltalán ez az egész „összebüdösödés” végül pontosan azt adta, amire vágytam. Megérkeztem a Roxfortba.

– Szombathelyre kételyek nélkül mentél?

– Egyáltalán nem akartam kőszínházba kerülni. Féltem attól, hogy az a fajta szabad, kényszerek nélküli alkotás, ami akár az egyetemet, akár a független társulatokat jellemzi, ebben a struktúrában nem valósítható meg.

Szombathelyi kolléga-barátnőm, Alberti Zsófi mondta, hogy az én történetem kicsit olyan, mint a rút kiskacsáé. Időről időre meg kell találnom azt a közeget, ahol úgy csámpáznak a többiek, mint én: nem máshogy. És szerintem a hattyú fikarcnyit sem jobb, mint a kacsa, csak más.

Meg kellett találnom a helyem, azt, hogy hol vagyok én egy olyan előadásban, amelyben a rendező nem belőlem indul ki, hanem az ő kéréseit kell teljesítenem. Egy ideig (talán kissé pökhendien) azt gondoltam, ez nem az én világom. Aztán Jordán Tamás lehetőséget adott Czukor Balázsnak, hogy szabadon kísérletezzen a társulat éppen nem dolgozó tagjaival. És az a munka visszaadta a hitemet: “ha ebben a színházban ilyesmi történhet, akkor jó helyen vagyok.” Megértettem, hogy nem az intézményen múlik, hogy milyen színházat csinálunk, hanem rajtunk. Akik csináljuk. (Mondjuk ez logikus.) Gyorsan átértékeltem magamban a hozzáállásomat, és a többi munkában is igyekeztem megtalálni az örömömet. Figyeltem és figyelem a kollégáimat, ők hogyan jutnak el egy-egy szerep megoldásáig. Egy az egyben persze nem tudom és nem is akarom átvenni az ő módszerüket – mindenkinek a magáét kell megtalálnia – de nagyon inspiráló azt nézni, hogyan értik meg a rendezői instrukciókat, lépnek be abba a rendszerbe, és fordítják le a maguk nyelvére.

Nemrég megkértem a világosítónkat, mondja el pontosan, mit csinál. De az is nagyon érdekel, hogy mi egy kellékes vagy egy asszisztens munkája. A súgóé nem, az övé borzasztó lehet… és mióta tudom, hogy így hívják, azóta rájöttem, hogy világéletemben szenvedélyesen vonzódtam a dramaturg szakmához. Szeretnék olyan színésszé válni, aki alkotó, aktív, kutató résztvevője tud lenni az előadás-készítés folyamatának.

– A két vidéki város után jött a Radnóti színházi szerződés révén a főváros. Pesti lány vagy, ez a döntés és a visszaakklimatizálódás nehéz volt?

– A döntés azért volt nehéz, mert nagyon megszerettem Szombathelyen a csapatot, és jó feladatokat is kaptam. Tudtam, mit hagyok ott, Kováts Adél hívásának viszont nem tudtam ellenállni. Egy pályakezdő színésznő számára ez nem mindennapi lehetőség. Hogy a váltásnak milyen nehézségei voltak, vannak? Vidéken a bérlet miatt általában egy szériában mennek az előadások, a szerepépítés más ütemben zajlott. Itt, miközben szerencsés esetben több évadra is elhúzódhat egy produkció, két előadás között akár hetek is eltelhetnek. Nehéz megszoknom, hogy tegnap még László Zsolt lánya voltam, ma meg már a csaja vagyok a színpadon… Ettől valahogy kaotikusabb az életem. Nincs benne rendszer. Még.

Sodró Eliza jelenlegi szerepei a Radnóti Színházban:

Buborékok (Aranka)

Futótűz (Antoine, Katona 2.)

Iván, a rettenet (Olga Nyaleszkaja logopédusz / Cárné)

Lear király (Cordelia)

Ofélia árnyszínháza (Ofélia árnyéka)