Bazsinka József, a Budapesti Fesztiválzenekar tubaművésze már készül a szeptember 10-én esedékes Papageno Varázsfutoda Kupára. A művészt, aki nem egyszer ült be úgy koncertre, hogy előtte futóversenyen vett részt, a futásról mint életmódról és a hangszeréről is kérdeztük.
– Egyéniben már beneveztél a Papageno Varázsfutoda Kupáért folyó küzdelembe, de ha jól tudom, csapatot is indít majd a Fesztiválzenekar.
– Nagyon szeretném, ha a kollégákkal együtt is a rajthoz állhatnék, de még ki kell alakulnia a szeptemberi próbarendünknek. Ebben az időszakban szervez a zenekar több vidéki koncertet is a közösségi hét keretében és nem biztos, hogy mindenki össze tudja majd egyeztetni az időpontokat. Én úgy tervezem, hogy délelőtt lefutom a távot és rögtön indulok a zenekar után. Nem először csinálok ilyet, hiszen több mint tíz évvel ezelőtt már volt rá példa, hogy egy maraton után érkeztem meg a zenekar pécsi fellépésére. Ma azért óvatosabb vagyok, hiszen a sérülés vagy a rosszullét kockázata folyamatosan jelen van.
– Mondhatjuk, hogy a futás mára az életed részévé vált. Hogyan kezdődött?
– Korábban kiegészítő sportként futottam, hiszen sokat karatéztam, főként a főiskolás években, ahogy azonban nőttek a zenekari feladataim és a családom is gyarapodott a futás került előtérbe. Katonai konzervatóriumba jártam, ahol az első évtől kezdve én vezettem a kora reggeli edzéseket, ami néhány kilométeres futást és gimnasztikát jelentett. Ebben az életszakaszban vált számomra életformává a sportolás és természetes, hogy az elején én is egyszerű öltözetben és átlagos tornacipőben futottam, később, amikor már versenyeken is megfordultam megértettem, hogy milyen fontos a megfelelő felszerelés.
– Milyen módon lehetett összeegyezteti a művészeti fejlődést a sportélettel?
– Számomra ez a legfontosabb. A futás ugyanúgy része a mindennapi menetrendemnek mint a hangszeres gyakorlás. Korán szoktam felkelni, így mielőtt bemennék egy délelőtti próbára, már túl vagyok az aznapi edzésen. Úgy vélem, hogy egy olyan hangszert választottam, ami szinte követeli a rendszeres sporttevékenységet. A fúvós technikákat és a helyes légzés harmóniájának elsajátítását tökéletesen kiegészíti a rendszeres futás, ami bizonyos értelemben egy légző gyakorlatnak fogható fel. Nem beszélve arról, hogy a zenekari hangszerem több mint 15 kilogramm, és nem is vagyok benne biztos, hogy 50 év felett könnyen felemelném, ha nem lenne meg a megfelelő kondícióm. Ugyanez vonatkozik egyébként például a hegedűsökre is, még akkor is, ha kis túlzással nekem egyik-másik fúvókám nehezebb mint egy hegedű. (Nevet.) Nem árulok el nagy titkot, hogy sokáig szeretnék még játszani a hangszeremen, amihez az edzés csak többletenergiát ad. A turnék alkalmával sem, hagyok ki egyetlen kínálkozó alkalmat sem, az edzőcipőmet mindig beteszem a bőröndbe. Nem elhivatottságról van szó, sokkal inkább egy küldetésnek érzem, hogy azt az energiát, amit kapok a sporttól át tudjam vinni a művészeti életbe.
– Sosem történt olyan sérülés, ami befolyásolta volna a zenekari munkát?
– A konzervatóriumi években birkóztam is, persze csak titokban, hiszen nem engedték volna éppen a sérülések miatt. És persze történt is baleset. Egy alkalommal, amikor a gyakorló babát dobtam át a vállam felett felsértette a fejemet, magyarázkodhattam, de komoly probléma nem lett belőle.
– Fizikai adottságaid már a hangszerválasztást is meghatározták?
– A tubával az 1970-es években találkoztam, egy úttörőzenekar alakult, amiben én kaptam ezt a hangszert. Sződi László, az Operaház egykori trombitása volt az, aki feleségével együtt jött le Bicskére, hogy együttest alapítson. Fiatalként örömmel jelentkeztünk, akiknek kicsit fésűs fogai voltak, ők lettek az ütősök, én pedig a termetem és az egyenes fogsorom miatt a tubát kaptam. Sződi László rendkívül profin állt hozzá a zenei nevelésünkhöz már az első perctől fogva. Tőle tanultam a helyes hangképzést, a megfelelő testtartást, valamint a levegő beosztását. 43 éve játszom a hangszeren és mindennap többek között az ő technikáival végzem el a befújást. Később, amikor az úttörőzenekarnak több tubásra volt szüksége elhívta Újfalusy Lászlót az Operaház nyugdíjas tubaművészét kisegíteni, aki pár évvel később a zeneakadémiai professzorom lett. A hangszerrel való találkozásomhoz hozzátartozik még, hogy a bicskei kertszomszédunk Szabó László volt, aki több évtizeden keresztül játszott az akkori Állami Hangversenyzenekarban. Amikor otthon gyakoroltam, rendszeresen átfütyült a kert végéből, hogy kijavítson.
– Számos futóversenyen vettél már részt. Ki lehet emelni a legemlékezetesebbet?
– Én mindig a saját örömömre és a saját magammal szemben állított követelmények miatt futok. Egy futóversenyen tényleg nem a helyezés a fontos, hanem a részvétel. Ezt jelzi az is, hogy minden versenyen minden induló éremmel térhet haza. Eddig egy nemzetközi versenyem volt Bécsben, nagyon örülök, mert Szőke Zoltán kürtművész kollégámmal futottam együtt. Legutóbb a Vivicittá városvédő futáson vettünk részt közösen, ahol a hangszereinkkel teljesítettük a 21 km-es távot. Én egy százéves helikont, persze mindössze csak négykilós hangszert vittem magammal. Nagyon sokan vannak, akik beöltözve futnak, csupán a kihívás kedvéért. A tűzoltók például nem egyszer menetfelszerelésben teljesítik ezeket a versenyeket. Nagyon kedveltem a februári szekszárdi futást is, ami egy terepmaraton volt a szőlősdombokon, de futottam már a Kékes-hegyen is. Nem tudok különbségeket tenni, a hangulatát érdemes megtapasztalni ezeknek a kihívásoknak.
