Kihallható-e jazz különböző stílusaiból az adott korszakra jellemző közérzet, a háború, majd a hidegháború hangulata? Milyen zenei reakció adható egy hirtelen felbukkanó, erős versenytársként jelentkező új műfajjal szemben?
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Néhány idősebb jazzmuzsikus úgy tartotta, hogy a bebop a háború miatti kétségbeesést transzponálta a jazzbe. Mezz Mezzrow, a remek muzsikus, a New Orleans-i korszak egyik kiemelkedő képviselője például a bebopot „rip-bopnak”, meghasadt bopnak nevezte, és azt mondta róla, hogy „ez a zene a szakadás gyötrelmeit hordozza”.
A jazz a bebop fokozatos halványulása után új irányt nyitott, amelyet a Los Angeles-i erős akaratú muzsikus és zenekarvezető Stan Kenton progresszív jazznek nevezett zenéjében valósult meg. Kenton egyetértett azokkal, akik szerint a nagyzenekari szvingzene egyfajta avantgárd klasszikus muzsika.
Mort Sahl humorista Kenton zenéjével kapcsolatban tréfásan megjegyezte, hogy „ha egy pincér véletlenül leejt egy fémtálcát, három pár rögtön felpattan és táncolni kezd.” Stan Kenton és elitista muzsikája sok kritikát kapott az ötvenes években, ami népszerűségének esését is eredményezte. Ugyanakkor a rengeteg kiadott lemez, a zenekarában fellépő sok nagyszerű muzsikus, a különleges kompozíciók és azok előadása miatt a jazzoktatásban egyetemi tantárgy lett személye és zenéje.
A jazz és a komolyzene – talán éppen Kenton hatásának is köszönhetően – egyre közelebb került egymáshoz,
ami abban is megmutatkozott, hogy több fiatal jazzmuzsikus tanult a kor neves zeneszerzőinél. Például a háborút is megjárt fiatal „veterán” zongorista, Dave Brubeck olyan nagyságoktól tanult, mint Arnold Schönberg és Darius Milhaud, vagy a trombitás-komponista Johnny Carisi, aki együtt dolgozott Stefan Wolpéval. Miközben a kritikusok kikezdték Kentont, zenekarának kiváló hangszerelője, Bill Russo olyan zenésznél tanult, aki hamarosan a kor meghatározó muzsikusa lett. Ő volt Lennie Tristano.
Új zenei irányzatok jelentek meg, amelyek meghódították a zeneszerető közönséget, ilyenek voltak például a bluegrass, a szamba és főként a bebop. A második világháború vége és a 60-as évek eleje közötti időszakban új jazzstílusok születtek, amelyek egyszerre fejeztek ki optimizmust és aggodalmat a világban bekövetkezett változások hatására.
Ugyanakkor mind a muzsikusoknak, mind a kritikusoknak szembe kellett nézniük a jazz egyre csökkenő népszerűségével, amit elsősorban a rock and roll megjelenése okozott.
Ez utóbbi különösen a fiatalok körében hódított, és csábította el őket a jazztől. Mondhatni, a jazz „piaca” egyre jobban szűkült, de érdekes módon ez a folyamat arra inspirálta a jazz-zenészeket, hogy új energiákat mozgósítsanak, új kísérletekbe fogjanak a nagyobb közönség megnyerése érdekében.
