Ókovács Szilveszterrel, az Operaház főigazgatójával az európai példákról, az Operaház jelenéről és az operajátszás középtávú jövőjének néhány fontos témájáról beszélgettünk.
– A világ operaházai (és szimfonikus zenekarai) immár hosszú évek óta hatalmas energiákat fektetnek be a jövő közönségének kinevelésébe. Meg lehet-e vonni már valamiféle mérleget?
– Olyasféle imbolygó, nehezen megválaszolható kérdés ez, mint Vörösmartyé, hogy a könyvek által ment-é elébb a világ? Amikor a Royal Philharmonic Orchestra elkezdte a klasszikusokat popritmusban játszani, gyerek voltam, tetszett a dolog. Zeneakadémistaként már a víz kivert az ilyesmitől, de függetlenül attól, én épp mit gondoltam róla, a maga plebejus módján hatott, emlékszem valami popprojektre is, amelyik gregorián stílusban nyomta a slágereket.
A crossover ma már nem dugaszolható vissza a palackba, de ez végül is nem baj. Bocelli operalemezeiről sem vagyok jó véleménnyel, mégis valószínű, hogy a sportcsarnokokat nálunk is rendre megtöltő rajongói közül minden ötvenedik kap majd csak ránk, de ötezerből az a száz épp százzal több a nullánál. Természetesen nemzetközi operai szempontból a legnívósabb tömegszoktatás a Három tenor-projekt volt, mert abban kivételesen nagy, ráadásul komplementer erényű művészek működtek, és nem ritkán operai igénnyel megszólaló áriákban lehetett része a kényesebb fülnek, ízlésnek is.
– Nem fenyeget az a veszély, hogy ezek az erőn felüli befektetések csekély megtérüléssel járnak, s hogy mindössze legitimációs érvként lehet majd forgatni őket?
– De, hisz az igazolható megtérülés csekély, valójában csak felmérésekből olvasható ki, amelyeket viszont magam is fenntartással fogadok. Nekünk az a dolgunk most, hogy munkát tegyünk bele, hogy műveljük a gyerekeket, a huzamosságot el ne engedjük, kicsinyhitűek ne legyünk. Mert kell a monitorozás és a finomhangolás, csináljuk is mindkettőt, de bízni kell az érzékek világában is, a tolsztoji nagy csábítás erejében. Kicsit olyan ez, mint papi elhivatásért imádkozni: sosem tudjuk, hol üti fel a fejét világsztári tálentum, és azt sem, ki miért lesz majd rajongója az operának, balettnak – csak azt tudjuk, hogy lesz ilyen.
A nagyobb gyerekeimről már nyilvánvaló, hogy a fejemen is állhatnék (nem állok), akkor sem lesznek muzsikusok, én pedig az ő korukban már harsonaversenyt nyertem, pötyögtem zongorán, és ahogy a mutálásból kikecmeregtem, már alakítottuk is a funky zenekarunkat, énekelni tanultam, szöveget írtam és megvettem az első basszgitárt. Pedig mindössze annyi történt, hogy a gyerekkori asztmám miatt anyukám rezes hangszerre íratott a zeneiskolában, tüdőt erősíteni… Soha senki nem gyakorolt velem, és nem voltak muzsikus szüleim, míg az enyémek a lehetőséget készen kapták. De nem baj, legalább akkora öröm, ha igényes zenehallgatók lesznek, mert jegyet váltani és tapsolni is kell valakinek.
– Meddig lehet az új, becsábítandó közönség elé – és alá menni?
– Ha még kint van, ha már bent, vagy csak a küszöbön inog-binog, a publikum tényleg ezerfejű, de nem szörnyetegként kell gondolni rá. Éhség és végletekig élezett érdeklődés jellemzi, csak az a biztos, hogy nem tudunk ugyanazon az estén mindenki kedvére tenni, és ez már a csalogató akciókkal is így van. Minden hangszeren kell játszanunk, a Ringatótól a Corvinus egyetemi bérletig, de belefér a West Side Story, sőt a balettutánpótlásról szőtt álmaink miatt színre vitt Billy Elliot, egy tőről metszett – de Hattyúk tava-jelenettel megspékelt – musical komplett iskolányi friss jelentkezőt tolt a védőszárnyaink alá. Az OperaKalandot pedig, amelynek a sikere csak az én fejemben nem haladta meg az elképzeléseket, a 9. osztálynak találtuk ki, arra lőttük be, és minden évben – két sorozattal – mindenkit el akartunk érni abból a mintegy 70 ezer fős középiskolás (tehát a végén érettségivel távozó) korosztályból.
A nézőtér tele, a siker elmondhatatlan, túl vagyunk a 200.000-ik gimnazista nézőn, de mégsem mindenki jön el, hanem részben inkább törzsnézőink lettek: sokan évekig visszajárnak, tehát elméletben kiszorítják a többieket, de gyakorlatilag a teljes, egyszeri lefedés helyett rátermett pedagógusok segítségével kemény magok alakulnak ki, Erkel színházi látogatásra specializálódva. Egyfajta önmozgás, de érdeklődve figyeljük, hisz a nagy rendszerek sajátossága ez is: alakítani kívánod őket, alakulnak is, de nem feltétlen arra. Az viszont nóvum, hogy felismertük: a tanárok megnyerése az OperaKaland előfeltétele. Spanyolviaszknak hathat, mert eléggé kézenfekvő, mégsem látom, hogy hozzánk hasonlóan mások is akkreditáltattak volna olyan pedagógus-továbbképző programot, ami – magasabb szinten – éppen arról szól, mint maga az OperaKaland. Amíg tart vagy idegenkedik tőle a szaktanár vagy az osztályfőnök, nem fog megérkezni a csoport, vagy nem úgy hasznosulnak a színházlátogatás elé küldött digitális felkészítő anyagaink.
– Az operajátszás európai modellje döntően az állami támogatásra alapul. Mi történik, ha a politika egyszer leírja a magas kultúrát (s vele az operát): akár mert elfogynak a kultúrafogyasztó/sznob politikusok, akár mert felismerik, hogy semmiféle politikai hasznot nem hajt a magas kultúra (s így az opera sem)?
– Erősen kellene törnöm a fejem, az opera bármikor történelme során hajthatott-e direkt politikai hasznot. Az ötvenes-hatvanas évek hihetetlen felfutása, a társadalmi bázis erőszakos és erőteljes szélesedése ugyan igazolva láthatta magát a szocialista tömegkultúra elve alapján, de valójában nem ideológiai üzeneteket kaptak a nézők. Mejtusz Ifjú gárdája vagy a Párizs lángjai balett nagyon keveset ment, és alapjában mégis a polgári világ műveltségét szedte fel a neofita operaközönség. És a politikusok úgy általában nem is járnak operába, csak ha muszáj, nekem ez a tapasztalatom, tisztelet a csekély számú kivételnek. Nyilván most nem a nevek a legérdekesebbek, de az elmúlt lassan 7 évben a mai ellenzékből összesen 3 személyiséget, a mai kormányoldalról talán 10-12 képviselőt, állami vezetőt tudnék felsorolni, pedig a protokollunk rendre próbálkozik mindenkivel, a magazinunkat is minden parlamenti képviselő kapja. Érezhetően nem vagyunk eléggé fókuszban, ezért itt is van teendőnk.
Számomra mindig intő jel, a valóságba visszahúzó adat, hogy a magyar kultúra legnagyobb intézményi tétele nem a legnagyobb intézményé (azok mi vagyunk), hanem egy épület ppp-rezsije (nem a mienk). Ugyanakkor szerencsések is vagyunk, hisz az Operaház mint reprezentatív helyszín, az Erkel pedig mint a kulturális hozzáférés zászlóshajója lassan már külön elismertséget is élvez – ilyesmi közkeletűséget, „cool” hírnevet kell majd kivívnia az Eiffel Műhelyháznak is, csak a különleges, barokk, XX. századi és kortárs opera- meg balettprodukciókkal. Ám ha Európát kérdezi, a tipikus európai főváros operaháza évi 100-150-et játszik, és öregszik a közönsége nagyon. És lesz majd politikus, aki a Met meg a többi divatdiktátor intézmény élő közvetítései láttán eltűnődik azon, mennyivel olcsóbb is ez. Szélessávú net, hálózati jogdíj és egy fűtött nézőtér meg egy projektor kell csak hozzá, max. 10 ember… Ugyanakkor, mindent összevetve jelenleg a fejlesztés a jó lakmuszpapír: Koppenhágában, igaz, egy hajómágnás adományából, aztán Oslóban is vadonatúj, hatalmas operaház épült, Stockholmban renoválták, Helsinkiben rendben van, Berlin harmadik háza el is rajtolt végre a gigantikus átépítés után, Hamburgban világraszóló koncerttermet adtak át, Bécs meg le sem áll, csak nyarakon toldozzák, annyira megy maga a Ház, eladásaik csaknem száz százalékosak. A nagy házakat tehát nem kell félteni, státusszimbólumok is, a kicsik viszont eltűnhetnek majd szépen, lakat kerül rájuk tíz-húsz éven belül, én ezt jósolom.
Az opera barokk-rokokó-belcanto-romantikus tömegműfaji állapota nem visszahozható, ahogy cilinderben sem fogunk már járni. A világ megváltozott, kinőttek a földből sosem létezett konkurenciák, a mozgókép, a tévé, a kütyüipar, a számítástechnika, a hobbik, a szabadidősportok. Arra kell ügyelni a szűkülő bázison, hogy mivel az opera és a balett mégiscsak az artisztikus világ összművészeti csúcsteljesítményei, ezek élvezete ne kiváltságosoké legyen megint, hanem a társadalom valamennyi rétege megtanulhassa és elérhesse, még ha a szumma csökken is. Szóval csak semmi kisajátítás, inkább elsajátítás. Hogy mindig maradhasson olyan közönségréteg, amelynek 8K-ban sem lesz elég, hogy otthonról, pizsamában nézze az operaközvetítéseket, ahol a bemikrofonozott énekeseket a képvágó rágja az ember szemébe, tehát a jelenlét, a személyes érzékelés élménye egyáltalán nem lehet jelen – az operai katarzist nem vászonra optimalizálták. Márpedig az opera épp erről szólna, kivételes pillanatokban kivételes erejű, kis túlzással: szinte sorsfordító élményeket szerezni.
– Az operajátszás jelenkorát még az a kettős gyakorlat jellemzi, amely a zenei interpretációban a teljes, történeti-filológiai hűséget, a színrevitelben viszont az abszolút szabadságot hirdeti. Változik-e ez a kettősség, hiszen több jel is arra utal, hogy a művet csak kiindulási pontnak tekintő színházi praxis idővel az operát (és benne a művek zenei anyagát) sem fogja érintetlenül hagyni?
– Tudom, a prózai színházban ma már a szöveg egyáltalán nem szent, húz a dramaturg, szavakat cserél a rendező, jönnek az új fordítások, a friss darabokba eleve improvizatív szakaszokat iktat a szerző stb. De még létezik rajtunk kívül írott anyagot tisztelő művészeti ág, pl. egy verses est igen rosszul mutatna nagyjából elmondott költeményekkel, és a klasszikus zene minden területén fontos a kottahűség: az nem lehet, hogy a Hammerklavier-szonáta könnyítve legyen. Valaha még az is lelkiismereti kérdés volt a Gerald Moore-szintű zongorakísérők számára, hogy a schuberti Erlkönig fárasztó oktáv-repetícióit elő szabad-e úgy állítani, hogy a hangzáskép szinte alig, csak a játékmód változik meg, kényelmesebbé, vagy a Winterreise hatodik dalában egyszerre kell-e játszani a jobbkéz harmadik triolahangjával a balkéz nyújtott ritmusának tizenhatodát.
A húzások, változatok operaházi megléte sem a fentieket cáfolja, hisz ha már megszültük az adott produkció példányát, ahhoz kemény kézzel kell idomítani magunkat – ugyanakkor furcsa tény lehet, hogy Mozartot, Verdit, Wagnert, Puccinit már egyáltalán nem csonkítunk meg. Leginkább a hit okán: muszáj hinnünk abban, hogy ezek a mesterek, akiket mi meg az őseink kiragadtunk az operairodalom irdatlan, a Föld óceánjaihoz hasonlóan felderítetlen műtömegéből, azt a biztos pontot jelentik, amelynek mentén sarkaiból fordítható ki a világ. (Strauss, az ötödik oszlop művei e téren külön állnak, ő maga is húzta őket, ha vezényelt, és pl. az Árnyék nélküli asszonyban terjedelmi okok miatt mi is tettünk így. És hát ő halt meg legkésőbb, szinte közel van hozzánk, még nem merevedett teljesen szoborrá.) De a megszólaltatás biztosan nem historikus: nálunk a hangszerek, a játékmód, a korabeli metodika és a szándék is hiányzik, no meg a régi korok kisebb terei, más akusztikája – és a nézők teljesen más időérzékelése, egyszóval minden. Úgyhogy én jobbára régi anyag kortárs megszólaltatásait hallom, jobbára kortárs színpadi fogalmazásokkal egy légtérben minálunk.
– Az operaélet aktuális főszereplői időről időre változnak: volt, hogy az énekeseké, majd a karmestereké, s legutóbb a rendezőké lett az elsőség. Most mintha az ügynökségek vennék át a főszerepet. Lehet valami ebben a vélelemben?
– Az aktuális operai vezetést el szokta érni a vád: mindig ugyanonnan „vásárol”, tehát korrupt. Már az előző mondat sem mutat feltétlen összefüggést, mert léteznek egészen kiváló művészpalettával dolgozó agentúrák, de mindenesetre mi sosem dolgoztunk csak egyféle ügynökséggel. Nincs ilyen kizárólagosság, ahhoz túl nagy a piac és mi túl finnyásak (meg szegények) is vagyunk. Alessandro Ariosi művészeiből többször válogatunk, de érdemes a listájára pillantani, akkor jobban érthető. De Alan Greenék, Hilberték, az Opera4You vagy épp Ioan Holander korábbi feleségének ügynöksége is terítéken van. Előfordul, hogy a gombhoz varratnák a kabátot, erőltetnek ők is ezt-azt, de ezt eddig még senkinek nem sikerült az ellenünkben végig vinnie, ugyanakkor „üzletek”, persze, köttetnek, és ebben nincs semmi rossz, tekintve, hogy Kaufmannból, Nyetrebkóból, Alagnából csak egy van, de őket évente 300 helyre biztos el lehetne adni, aztán jó, ha 40-et vállalnak.
Ilyenkor ügyesnek kell lenni, de aki végigtekint az elmúlt évek vendégjárásán minálunk, világviszonylatban mikroszkopikus pénzből elég rendes felhozatalt talál. Az a tény, hogy a nem kiemelt ünnepnapokra viszont jó énekest ezen a szinten be lehet szerezni Európa bármely pontjáról akár ma estére is, kiszélesíti a lehetőségeinket, tudunk sok helyről is dolgozni, az Operabase szélesedő adatszolgáltatása növeli a versenyt, és csökkenti a problémák stroke-ot kiváltó volumenét. És ceterum censeo: sosem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a nemzetközi minőségű magyar művészek prioritást élveznek, nemzeti intézmény vagyunk.
– Miként alakul a közönség (és a művészek) nyitottsága itthon és külföldön a repertoár legújabb vagy újonnan előásott darabjai iránt? Mintha a közönséget, legalábbis itthon, nem zavarná a múzeumi művészet látszata, s ragaszkodása főleg a slágerdarabok egészen szűk körének szól.
– Magam is csodálkozva jegyzem meg, hogy messze a várakozásom felett volt a masszív magyar operaközönség konzervativizmusa, noha eddig is itt éltem, sőt 2001-től négy éven át az Operában, épp e területnek a vezetőjeként működtem. Azt hittem, Kovalik Balázs 2005 utáni tevékenységével sikerült „rendszerváltani” a színházi nyelvezetet az Andrássy úton is, Katharina Wagner pedig a maga 2004-es Lohengrinjével az Erkelben is cezúrát húzott. De be kell látni, hogy az Ybl-palota nézőterén vagy igazi tét nélküli épületturistákkal, vagy a magyar sznobéria és a high society tagjaival találkozunk legnagyobb számban az igazi operarajongók mellett – a próba tehát nem valós környezetben zajlik, míg az Erkelben – nagy általánosítással – a kisebb pénzű, korosabb, operailag-balettileg is a múlt században szocializálódott közönség ül, amely nem nagyon vevő a változásra.
Néha eszembe jut a bonmot, mely szerint az opera új közönsége akkor tud bejutni, ha kijött a régi. Van, hogy egy jól fogadott kortárs előadás sikere a mondat cáfolatát adja (Reimann: Lear, Busoni: Doktor Faust, Adés: A vihar, Strauss: Az árnyék nélküli asszony), máskor viszont rájövök, mennyire igaz (Weber: A bűvös vadász, Verdi: A trubadúr). Aki jól figyel minket, láthatja, az Operaházban képesek voltunk sikerre vinni a modernebb játékstílust, míg az Erkelben ez szinte lehetetlen, csak a két „verzió” előadásunk, a Bohémélet és a Mozart-Figaro tudta elfogadtatni magát. Viszont sikeresek vagyunk a hibrid előadásokkal: a Don Pasqualét, a Hugenottákat, a Nabuccót, a Lammermoori Luciát vagy az Olasz nő Algírban című előadásunkat ide sorolnám, Mohácsi János formabontó Aidája pedig inkább siker, mint megosztó produkció.
Lassabban változik ott a világ, de hogy változik, az biztos, és ehhez kell mérnünk a produkciók adagolását is, hisz van értéke a régivágású előadásnak is. Ilyenkor mindig a Metropolitan Boccanegrájára gondolok, ahol Giancarlo del Monaco rendezésében komplett genovai főteret kaptunk lépcsőkkel, lovasszoborral és kockakövekkel, majd kettő perces virtuóz átállás után a dózse napfényben fürdő palotatermét faragványokkal, ónablakokkal, hermelinpalástos alakokkal – és Domingóval, Calléjával. Leesett az állam, így ennek a képeskönyves megoldásnak is van hatása, csak a világ összes pénze meg sztárja kell hozzá, viszont még így sem lehet mindennap csak ezt levenni a polcról.
– A magyar operakultúra tegnap, ma és holnap mennyire mozog együtt a nemzetközi trendekkel, például a stílusdivatok terén?
– Szerintem Wieland és Wolfgang Wagner új-Bayreuthja átjött, csak nyilván távtartással. A 70-es, 80-as években leginkább Forrai Gábor díszletei és Békés András rendezései mertek asszociatívnak lenni, de ezek életkoromból fakadóan nem a személyes élményeim, csak a tanulmányokból jönnek. Jellemző, hogy a Zeneakadémián egy idős muzikológus, Kovács János tartotta az operatörténet órát, és bár videózgattunk, sosem kaptunk „felvilágosító” előadásokat, még mindig nagyon erősen tapadó, mozdulatlannak tetsző világ volt a Magyar Állami Operaházé – évekkel már a rendszerváltozás után. Inkább osztályfőnökünk, Békés fejtegetéseire emlékszem, aki Julia Migenez és Maria Ewing Carmenjeit úgy hasonlította össze, hogy abból a kortárs színjátszás bontakozott ki, de mindkét film eközben hagyományos díszletek közt játszódott. Ma az Opera rendezői világa Anger Ferencre, Szabó Mátéra, Szikora Jánosra épül, és ehhez jönnek Káel Csaba és Szinetár Miklós régebbi és újabb, valamint Kovalik Balázs korábbi nagyszerű produkciói (őt többször is próbáltuk felkérni, de nem sikerült).
És minden évben jön több külföldi vendég. Mindenki, de főleg az első négy említett művész képes „többnyelven” is fogalmazni, tehát ad játékteret a megbízásuk arra, hogy patikamérlegen próbáljuk kimérni, milyen típusú rendezést rakjunk a közönség elé. És még így is simán tévedhetünk. Afelől viszont nincs kétségem, hogy a repertoár szinte teljes cseréje után még ha tíz év eltelik, és közben az Erkel színpadi traktusa is átépül, képessé válik bizonyos, ma még elképzelhetetlen szcenikai megoldásokra, a kétszínházas játszási struktúra a bécsihez lesz hasonlatos. Az Ybl-palota merészebb műsort visz majd, az Erkel pedig a Volksoperhez hasonló, óvatosabbat, népszerűbbet. Középtávon már nem fogunk kilógni a sorból, de radikális német színházat se várjanak tőlünk, l’art pour l’art feltűnési viszketegséget. Hogy vidéken óvatosabb duhajok a kollégák, az teljesen érthető: jelenleg egyetlen lövése van a direktoroknak évente, az pedig nem lehet rizikós, tehát nagy formabontás itt nem várható. Hozni kell a számokat, hogy egyáltalán az operajátszásuk megmaradhasson – ahol nincs mód repertoárt játszani, ott stílusbéli játéktér sincs.
– A magyar operajátszásnak vannak nagy adósságai, amelyeknek törlesztése szinte lehetetlennek látszik. Az elkövetkező években megszülethet, mondjuk például egy budapesti Trójaiak-előadás, vagy sor kerülhet Berg műveinek igazi operaházi recepciójára? Vagy említhetném Debussyt vagy Szymanowski operáját is.
– Debussy Pelleása ki volt tűzve, de Kocsis Zolival. Nélküle most nem gondolom jó ötletnek, várunk vele egy jó csillagállásra, végül is elég speciális darab minden szempontból. A Trójaiak nincs tervben, de jönnek majd szláv darabok. Az elmúlt években egy sor ritka francia művet mutattunk be (A kármeliták, A sárga hercegnő, Hippolitusz és Aricié, Djamileh, Werther, A rajnai sellők, A hugenották), hatoperássá építettük a Strauss-repertoárt, most jön a több évtizedes all-black-cast rasszizmust áttörő „fehér” Porgy és Bess, szemezünk a Luluval is. Mivel a világ egyik, ha nem a leggazdagabb repertoárját játsszuk, aki Budapesten él, ilyen tekintetben panaszra nem lehet oka, arra viszont nem vállalhatunk garanciát, hogy mindenkinek minden kedvenc különlegessége sorra kerül. Ez teljes képtelenség.
– Ha most eltekintünk az érthető intézményi elfogultságtól, vajon középtávon nem megváltoztatandó a magyar operajátszás gyakorlati egyközpontúsága?
– Különösebb elfogultságot nem látok a magam véleményében. A mostani kormányzat új utat, teret nyitott, ebben ugyan nagyon keményen, de meg lehet harcolni a fejlesztésekért, a nagyobb támogatásért – az áttörés éve 2019 lehet az átadott Eiffel Műhelyházzal, az újranyitott Operaházzal és számos kisebb-nagyobb újítással, de Operatörvénnyel és a 2001-es jelentőségéhez mérhető támogatásemeléssel együtt. Természetesen jöhet olyan, még ennél is boldogabb idő, hogy a vidéki nagyszínházak játéka újra súlyponti lehet, Szegednek ez régebben és komolyabban megvolt, Debrecennek valamennyire a közelmúltban, de jelenleg még csak a hiányt lehetne osztani. Amíg az e célra dedikált nemzeti intézmény, az Opera is csak az európai élvonal forrásainak a hatodából él, és az infrastruktúra kiépítése is feladata lett, ne csodálkozzunk azon, hogy vidéken sincs erre pénz.
A pesti Opera mágnesként húzhatja a magyar operakultúrát: az már most is működik, hogy mi tartjuk el a magyar operaénekeseket, és sokszor azért tudnak jóval kisebb gázsiért fellépni vidéken, mert idejük van rá, szükségük és ambíciójuk is, a többé-kevésbé kiszámítható egzisztenciát, a szakmai kihívást és a rangot pedig az Opera adja. Létezhetne más rendszer is, de ez most működik, és a Co-opera típusú kezdeményezések még ügyesebbé tehetik az öt vidéki Nemzeti Színház forrásfelhasználását – ugyanakkor csak erre a forgóra ülni meg azt jelentené, hogy elveszik kinek-kinek a saját alkotási lehetősége. Egyébként hadd higgyek abban, hogy a Co-operához némi inspirációt adhatott a mi Gördülő Opera kezdeményezésünk is, amelyet viszont a színházak uszkve fele nem fogadott szívesen: már ebből is gondolom azt, hogy kinek-kinek még mindig nagyon fontos a saját produkciója.
Ha pedig Budapestre vonatkozik a kérdés, itt magam is működtem sok éven át a Kamaraopera énekeseként, de sufniban huzamosan nem lehet fajsúlyos előadásokat létrehozni. Ezzel nem azt mondom, hogy kísérleti meg kamaraelőadások ne jöjjenek létre, hisz létre is jönnek, mi is csináltunk nem egyet anno, csak azt, hogy ha súlypontot keresünk, itt azt lehetetlen megtalálni. A BMC mellett tervbe vett „modern opera” modelljét nem ismerem, azt viszont látom, mibe kerül egy kortárs színpadi mű igényes színrevitele, s hogy ez milyen tömegeket érdekel. Abszolút missziójelleg bontakozik itt ki, még a szokásosnál is távolabb úszó rentabilitással. A legütősebb kortárs darabjainkat látták talán 5-6 ezren, 4-6 előadáson.
Ez kisebb helyeken jelenthet több estét, de attól csak még tovább romlik a projekt költséghatékonysága, miközben magunkat egy jó hosszú sorozattal csapjuk be. Mi az Eiffelben hétvégente, 400-as nézőtér előtt játsszuk majd ezeket a produkcióinkat, Purcellt, Busonit, Brittent, Lendvay Kamillót és Tóth Pétert is, 4-6 előadás a maximum, amit most és általában lehetségesnek látok egy szezonon belül – de az is igaz, hogy én opera alatt zenekarral, kórussal megírt nagyobb szabású műveket értek, nem egyetlen pianínón előadott kétszereplős alibiperformanszokat. Azokkal sincs semmi baj, amíg nem jelentik le őket „operaként” mindenféle előírásokat teljesítendő, és nem jön elő a „mi is operákat viszünk színre, csak sokkal kevesebb pénzből, mint az Opera” című jeremiáda. A Kékszakállú is kétszereplős és Gryllus Samu tavalyi darabja sem igényelt nagyzenekart nálunk, de ez igazából delikát az operajátszás menüjében, nem maga a főétek, amelynek jegyáraiból mi a komplett rezsit, az összes honoráriumot, minden produkciós gyártási költséget, intézményi beszerzést kell fedezzünk.
Az Erkelt pedig semmiképp nem tenném önállóvá, mert az elmúlt 6 évtized alatt kiderült, hogy ez egy szerelmi házasság, amelyből kiszakítva a feleket mindenki csak veszítene. Az Erkel, mivel nincsen megfelelő ingatlana, adminisztráció, műhelyek és próbatermek nélkül maradna, és pénz nélkül is, hisz eddig az operaházi bevételből tartottuk el. A fényes testű Operaház pedig elveszítené a lelkét, azt, hogy az opera- és balettirodalom univerzumából bőven válogathat, s hogy mindenki hozzáférhessen a művészi javaihoz, még a diákok is. Párizs, Szentpétervár, Moszkva hosszas gyakorlata azt igazolja, hogy két lábon állva is vihető nagy nemzeti intézmény – sőt, csak úgy vihető stabilan, Pozsony számára pedig már a mi sikeres működésünk lehet a példa.
