A Clavessin électrique

Az elektrofon hangszerek történetét akár az ókori Thalész kísérleteinek felidézésével is kezdhetnénk, hiszen a megdörzsölt borostyánkő delejessége lehetett az egész elektromosság, így az elektrofónia alapja is.

A dörzsöléssel keltett elektromosságról és az attractio electrica (elektromos vonzás) rejtelmeiről elsőként 1600-ban William Gilbert írt De Magnete című traktátusában. A legendás magdeburgi fizikus és polgármester, Otto von Guericke tengelyen forgó kénlabdához dörzsölt tenyerével már az 1660-as években képes volt elektromos töltést generálni, de találmánya inkább csak látványos bemutatókra volt alkalmas. A keletkezett energiát először a Pieter van Musschenbroek által 1746-ban feltalált Leidse fles (leideni palack) segítségével tudták úgy tárolni, hogy azzal már különféle szerkezeteket is működtethessenek. A természettudományok iránt elkötelezett morvaországi teológus, Václav Prokop Diviš az amerikai Benjamin Franklinnel egy időben kísérletezett a légköri elektromossággal, és 1752-ben egyszerre találták fel a villámhárítót.

A zobo és a bigophone

Václav Diviš a zenetudomány világában is otthonosan mozgott, így hosszas kísérletezés után 1753-ban elkészítette első elektrosztatikus hangszerét, a Denis d’or-t. Eredeti leírás vagy ábrázolás a zeneeszközről nem maradt fenn, így a német teológus, Johann Ludwig Fricker volt talán az egyetlen szemtanú, aki állítólag személyesen látta, sőt hallotta is a zeneszerszámot. A „Tübingische Berichte von gelehrten Sachen” című tudományos szemlében elragadtatással számolt be élményeiről, miszerint az elektrosztatikusan feltöltött hangszekrényben feszülő, különböző fémből és fából készült alkatrészekkel preparált húrozatot Diviš igen bravúrosan szólaltatta meg.

Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.

A jezsuita zenetudós, Jean-Baptiste Delaborde 1761-ben, a “Le Clavessin électrique avec une nouvelle théorie du méchanisme et des phénomènes de l’électricité” című munkájában már részletes leírásokkal és szemléletes ábrákkal dokumentálta találmányát, így az elektrosztatikus csembalóról jóval többet tudhatunk, mint a korábbi kísérletekről. A klaviatúrával és egy huzalszerkezettel vezérelt kétoktávos hangszer minden billentyűjéhez egy csengőpár tartozott. A kis harangocskák között vékony zsinóron függő fémnyelvek az elektromosan feltöltődő csengettyűk között ide-oda csapódva, tremolószerű hangot adtak. A Clavessin électrique későbbi sorsáról semmit se tudunk, de az bizonyos, hogy az első hiteles elektrofon instrumentum volt.