SzínArany címmel mutatott be előadást a Radnóti Színház, amelyben Sodró Elizát is láthatják a nézők. Őt kérdeztük a balladákhoz való viszonyáról.
– Van kedvenc Arany-balladád?
– Elég sok Arany-balladával volt viszonyom. Még az egyetem előtt találkoztam például a Tetemre hívással. Akkoriban nagyon foglalkoztatott, milyen következményekkel járhat egy ártalmatlannak hitt mondat. Kund Abigél is „csak” annyit mondott: Nosza hát. Igyekeztem az ő hangján mesélni. Aztán az egyetemen Kelemen Józsi rendezett az osztályunknak egy balladavizsgát. Éppen akkor estem át egy viharos szakításon, úgyhogy a Honvéd özvegyét nagyon közel éreztem magamhoz. Józsi pedig hagyta, hogy terápiás jelleggel álljak neki a versnek, és segített, hogy azért ne sajnáljam magam annyira. Az olvasópróbán nagyon megörültem, mikor láttam, hogy se a Tetemre hívás, se a Honvéd özvegye nem került hozzám. Persze izgalmas lett volna, hogy a mai fejemmel hogyan csinálnám őket, de azok nagyon kötődnek bennem valamihez. Új kihívásokra vágytam és kaptam is.
– Mennyire volt nehéz kulcsot találni a SzínAranyban kapott versekhez?
– Valaki egyszer azt mondta, a nők úgy tudnak a legjobban gondolkodni, ha beszélnek közben. Hát Bálint (Szilágyi Bálint, rendező – a szerk.) az összes személyes történetemet, meg nagyszerűnek gondolt felfedezésemet fáradhatatlan figyelemmel hallgatta. Ha pedig vakvágányra kerültem, finoman jelezte, hogy merre van a jó irány. Így aztán szép lassan kikristályosodott, melyik ballada milyen hangokat fúj bennem.
– Hogyan aránylik a versmondás egy egész estés, teljes ívet bejáró szerephez?
– Egyrészt mindegyik ballada önmagában is egy minidráma, és tudnom kell ugyanolyan alapossággal átcsorgatni magamon, mintha nem húsz versszakom, hanem száz oldalam lenne rá. Másrészt viszont mégiscsak egyetlen szerepben vagyok végig: egy régi lány, akinek időnként kedve támad arról mesélni, ami fontos, és aki a cinkos kíváncsisággal hallgatja a többiek történeteit.
