Mindenki ismer legalább egy operettet. A Csárdáskirálynőt, azt biztosan. Vagy van valamilyen viszonya a műfajjal, imádja, lenézi, rajong érte, megveti. Az operett mindenkinek mást és mást jelent: kinek nosztalgiát, kinek felhőtlen szórakozást, kinek komolyan nem vehető, de mégis szerethető életérzést.
Én, mint minden klasszikus zenei műfajt, a színpad felől közelítettem meg az operettet is. Korán jöttek azok a kitörölhetetlen és máig ható impulzusok, amelyek alapjait képezték az operettről alkotott véleményemnek. Így például a már legendás, Mohácsi János-rendezte kaposvári Csárdáskirálynő, amit tizenéves koromban láttam, azt hiszem, épp egy vasárnap este a televízióban, valamikor a ’90-es évek első felében. És tetszett, nagyon.
Erős színészi játék, impulzív, hatásos, „értelmező”, végiggondolt rendezés, bár kissé gyenge énekteljesítménnyel. Ez ma is közhelyes:
ha erős a rendezés, akkor általában az előadás nem tűnik ki kimagasló zenei interpretációval,
lévén az operettszínész nem tud játszani, a prózai színész pedig nem tud énekelni és táncolni. (Persze emlékezetes alakítások mindig is voltak. Emlékezhetünk a Vígszínház tüneményes operett-előadásaira, ahogy Eszenyi Enikő tombolta-zokogta végig a Lesz maga juszt is az enyém című örökbecsű nótát, az felejthetetlen. De a Csókos asszony gárdája is kitett magért, amikor Darvas Iván hangján szólt az a bizonyos kis palota a Bajza utcában.)
Pedig az operettet a legtöbben egyszerű, bugyuta, cukros-mézes szerelmi történetet elmesélő, könnyedebb zenés műfajnak tartják, ahol a történés csak másodlagos, a jellemek elnagyoltak, és az egészet bejárja az idealizmus, a cukiság diszkrét, avíttas bája. A közönség soraiban pedig középkorú és idősebb nénik-bácsik billegetik a fejüket a tam-tam-ra, ami szól, oh, wie schöne alte Zeiten… Ez a felfogás is közhelyes és egyszerűsítő, persze.
Offenbach, Strauss vagy épp Lehár operettjei erős társadalmi éleslátásról árulkodnak, csak épp a mondanivaló van édesebb formában tálalva.
A léha és felelőtlen alakok, a könnyűvérű nők (akik természetesen angyalok is) dülöngélnek a színpadon, „törzskávéházból zenés kávéházba”, ahogy a műfaj klasszikusa, Zerkovitz Béla kérte asszonykájától a kimenőt. Mindenki spicces kicsit és mindenki nagyon szerelmes, de a háttérben ott lapul az épp aktuális társadalom és politika, akár (és főleg) karikírozva is. Mert Offenbach a Szép Helénában biztos nemcsak a klasszikus asszonyrablási históriáról mondta el véleményét, de kora társadalmi viszonyairól is.
Az édes keserű lesz vagy épp keserédes. És ha Csehov a saját műveit vígjátéknak gondolta, miért ne lehetne (ahogy Mohácsi, Ascher vagy épp Szinetár Miklós tette) komolyan venni az operettet minden abszurditásával együtt? Hiszen a Csárdáskirálynő Die Tschardaschfürstin című ősváltozatában a hercegnévé előlépő orfeumhölgyike még Sylva Varescu névre hallgatott. Csak később minősült át királynővé és Vereczky Szilviává, ami már önmagában is jellemző a műfaj totális és rettentően szórakoztató abszurditására. Meg a mögötte olyan diszkréten osonó történelemre, ahogy az orfeumi pincér lépett anno a szeparéba a pezsgővel.
Ezekkel a gondolatokkal közelítettem a Müpa koncertjére, aminek fókuszában a bécsi operett állt. Nem akárkik voltak a főszereplők,
a legnagyobb sztár minden kétséget kizáróan Thomas Hampson volt,
de az operarajongóknak nem kell bemutatni a kitűnő Piotr Beczała-t, a MET friss sztárját, és Anette Dasch sem épp akárki. Ilyen alkalmakon persze az ember nem várja, hogy az operettel kapcsolatos összes szín és íz megjelenjen a színpadon, de aki „operett-fílingre” vágyott kiváló énekesektől, az nem csalódott. Megvolt a bohémség, megvolt a „gemütlichkeit” a színpadon, és azt hiszem, a közönség soraiban is, az este természetesen hatalmas siker volt.
Renée Fleming nemrég dalolta Glavári Hannát a Víg özvegyben a MET-ben, és még táncolni se szégyellt Lolóval, Zsozsóval, Cloclóval, Frufruval és Margóval együtt, Edita Gruberova kacagós Adélja is örökérvényű. Ahogy a mi nagyjaink, mint Melis György, se röstellték elénekelni Zsupánnal, hogy „az irkafirka nékem sose volt a mesterségem”.
Hogy ők nemesítették meg az operettet, vagy az is őket egy kicsit, nem is kell tudni.
Csak egyszerűen és minden magyarázat nélkül jó volt ott ülni és érezni, hogy Wien, Wien, du bist allein, meg hogy mit kell megmondani a pesti nőknek, és hogy hányfelé kell szakadnia a húrnak egy tisztességes dzsentrimulatság alkalmával. A műfaj halhatatlan volt, lesz és marad, amíg kóbor lelkek mászkálnak az éjszakában és Thomas Hampsonok énekelnek pikáns kalandjaikról.
A kávéház, ahol Strauss, Kálmán és Lehár is törzsvendég volt
