Brahms megható szeretettel és egy tudós igényességével gyarapított magyar kottaállománya – az operazenén és az egyházi népénekanyagon kívül – szinte mindent összegyűjtött, amit a XIX. század magyar zenei közgondolkodása megőrzésre érdemesnek tartott.
A gyűjtemény gericét, azt a csoportot, melyet Brahms az „Ungrische Lieder u. Tänze” csoportba sorolhatott, a 19. század népszerű verbunkos és népies műdal termésének gazdag keresztmetszete nyújtja. Az egykori 110 kiadványból ma mintegy 80 cím tartozik szorosabban ebbe a műfaji kategóriába:
650 magyar népdal, népies műdal, verbunkos és csárdás
egykorú megjelentetésével. Megdöbbentően nagy szám ez, különösen, ha elfogadjuk Szabolcsi Bence egykori számításait, aki a 19. század magyar zenei köztudatához tartozó művek számát mintegy 3500 szerzeményben jelölte meg.
A gyűjtemény legkorábbi darabja egy anonym bécsi kiadvány, mely az 1800-as évek legelején jelent meg „Ausgesuchteungarische Nationaltaenze /…/ von verschiedenen Zigeunern aus Galantha” címmel. A két füzetes zongoraletét Joseph Haydn kottatárának is becses darabja volt egykor, s zenei anyaga Kodály Zoltán 1933-as Galántai táncok c. nagyzenekari művében válik majd világhírűvé. A forrást Brahms is sűrűn forgathatta: a használat feltűnő jeleit ceruzajelzések, az 1. füzet borítóján Brahms s. k. aláírása jelzik. – A gyűjtemény másik nevezetes bécsi darabja 1848-ban jelent meg Pietro Mechettinél, s „Ungarischer Marsch” címmel valójában a korábban betiltott Rákóczi-induló zongoraátiratát rejtette.
Nem tudjuk, mikor kerülhetett e két korai bécsi hungaricum Brahms tulajdonába, de 1848 említésével már a hamburgi diákévek, az első nyilvános hangverseny (1848. szeptember 21.) és csakhamar az 1848-49-es magyar szabadságharc leverését követő hamburgi magyar menekültáradat megrendítő emlékképeit kell felidéznünk. Az emigráns magyarok között 1852-ben tűnt fel a legendás magyar hegedűművész, Reményi Ede (1828-1898), aki a magyar zene ünnepelt követeként hangversenyein magyar népdalokból, népies műdalokból készített virtuóz átiratokat játszott, a magyarországi cigányhegedűsök játékának erényeit klasszikus iskolázottsággal párosítva. 1852-ben zongorakísérőt keresett, és az akkor még ismeretlen hamburgi fiatalemberben, a 19 éves Brahmsban ő fedezte fel a rendkívüli muzikalitást. Kamarapartnerévé és barátjává fogadta, majd ő egyengette útját Joachimhoz, Liszthez, a Schumann házaspárhoz. Brahms az ismeretlenségből egy csapásra bekerült a korabeli európai zenei élet fő áramába: neve és tehetsége hamarosan fogalommá vált. Mindezek az életrajzi motívumok magyarázhatják, hogy
Brahms magyar kottagyűjteményének tekintélyes része 1852 után, a Reményi Edével és Joachim Józseffel történt megismerkedését követően kerülhetett a komponista tulajdonába.
Brahms kitüntetett érdeklődéssel gyűjtötte az Európában turnézó híres magyar cigányzenészek repertoárját. Nem kevesebb, mint 23 kiadványon tűnik fel a nevük, általában szerzőként, vagy a darabok híres prímásaként. Briliáns ez a névsor. Brahms kitűnő ízléssel a legjobbakból válogat, többeket közülük valószínűleg élőben is hallhatott. Bunkó Ferenc, Farkas Miska, Kálozdy János, Rátz Pali, Sárközi Ferenc és a Patikárus testvérek alkalmi csárdáskiadványai mellett Károly testvére mellett – 12 kotta megvásárlásával – Kecskeméti József eredeti hangütését, műzenei értékű zeneszerzői teljesítményét fedezi fel, tünteti ki gyűjtői figyelmével.
A cigányzenei kiadványok mellett a rendszerező elme alaposságára vall, ahogy
Brahms a 19. század derekának minden fontosabb dalgyűjteményét megszerzi.
A két kiváló zenetudós, Mátray Gábor (1797-1875) és Bartalus István (1811-1899), továbbá a Pesti Nemzeti Színház tagja, Bognár Ignác (1811-1883) énekes által közreadott zongorakíséretes dalgyűjtemények az 1850-es években fellendülő magyar zenei reformmozgalom jellegzetes produktumai. Dallamkészletük 245 országos népszerűségnek örvendő dal: népdal, népies műdal, csárdás.
És a sor az 1870-es, 1880-as években még folyamatosan újabb tételekkel gyarapodik. 1875 októberében megnyílt a budapesti Népszínház, mely a magyar népszínmű irodalom újabb felvirágzásának adott otthont. Itt énekel a „nemzet csalogánya”-ként becézett Blaha Lujza (1850-1926), akinek kimagasló színpadi és énekesi alakításaiban a legújabb népszínművek betétdalai is hamarosan az egész ország zenei közkincsévé válnak. Brahms kottatárában a népszínházi dalgyűjtemények, Erkel Elek, Erkel Gyula, Szentirmay Elemér, Szerdahelyi József, Serly Lajos betétdalai, Blaha Lujza három különböző válogatásban is fellelhető dalrepertoárja, a Brahms-életmű korábban nem sejtett, ismeretlen forrásvidékét tárja fel az újabb kutatások számára.
Mai tudásunk alapján a Magyar táncok 61 témájából 52 téma azonosítható.
A tudós zenetörténész-folklorista biztonságával felfedezte, hogy ugyanaz a dallamkészlet egyszerűbb és virtuózabb formában, esetenként a témák sorrendjének a felcserélésével énekesről énekesre, együttesről együttesre, kiadványról kiadványra vándorol. Jellemző példaként az Arany János köréből kinőtt Bartalus István 101 Magyar Népdal című, már idézett gyűjteményes kötetét említhetnénk. A ceruzás jelölésekkel ellátott zongorakíséretes dalgyűjtemény részben, vagy egészben öt Magyar tánczenei anyagának is a forrása, miközben a témák mindegyike ugyanakkor más gyűjteményekben is fellelhető. Makói csárdásként, illetve Tolnai lakadalmasként vált népszerűvé még az 1840-es években az itt 42. és 90. szám alatt közölt népi csárdások énekelt változata. A Makói csárdás a 9. Magyar tánc, a Tolnai lakadalmas a 10. Magyar tánc fő forrása lett, de Brahms a gyűjtő szenvedélyével ugyanezen népi csárdások más kiadványváltozatait is megszerezte.
Brahms az 1869 után később is folytatott, további 11 tánccal bővülő ciklus stiláris egységét az egyetlen történeti korszakhoz és azonos stíluskörhöz tartozó források gondos kiválasztásával teremtette meg. Sorozatában az egyszerű átiratoktól (No, 1, 8, 9, 10) a programatikus táncfüzéreken át az önálló, egyéni leleménnyel megalkotott, de magyaros észjárással mintázott eredeti művekig (No. 14, 16) csodálatos változatosságban bomlik ki egy hajdanvolt, Arany János költészetéből, Jókai Mór epikájából is felsejlő elsüllyedt zenei világ.
Befejezésül arról a Magyar táncról ejtsünk néhány szót, amely a legmegrendítőbb példája Brahms művészi tudatosságának, a magyarság iránt érzett megható szeretetének. Bartalus István 101 Magyar Népdalának 19. száma – itt is a szerző megnevezése nélkül – a hagyomány szerint Egressy Béni (1814-1851) népies műdala volt. A szabadságharcban szerzett sérülése miatt fiatalon elhunyt zeneszerző a magyar reformkor zenei életének egyik legszerethetőbb alakja volt, Erkel Ferenc librettistája, a Szózat szerzője, Petőfi dalainak egyik első megzenésítője. Kecskeméti Józsi cigányprímás „Egressy halotti harangozása” című, 1852-ben megjelent művével siratta el az egész ország által titokban gyászolt művészt.
A 14. és 16. Magyar tánc közé ékelt 15. Magyar tánc – mindkét mű Brahms eredeti alkotása – mintegy „keretbe foglalt” Egressy Béni-portré: a sorozat egyik legszebb darabja. Fő része Egressy Béni „Hej haj magyar ember!” című dalából, triója Kecskeméti cigányprímás drámai kitörésként ható, zokogó siratójából van megmintázva. A két forrás kiválasztása és összeillesztése egyetlen remekmívű zenei zsánerképben, olyan zseniális mester alkotása, akiben évtizedekig ott élt az egykori hamburgi magyar szabadságharcosok és zenéjük emléke.
Minden megtanulhatót megtanult rólunk, és egy másik nép muzsikusaként olyan barátként látott bennünket, aki szeretetének művészi jelképeként a saját zenei anyanyelvünkön szólított meg minket.
A teljes cikk és a források a Parlando oldalán olvashatók.
