Úgy látszik, a fesztiválok néha átveszik az emberek szokásait: kezet fognak. A Müpában például az Európai Hidak és az ezt néhány nappal követő CAFe Budapest barátságosan összekapaszkodik, sőt az előbbi egy jelképes stafétát is átad az utóbbinak, hiszen a CAFe Budapest azzal kezdődik, amiről az idei Európai Hidak is
nagyobbrészt szól: a Magyarországon mindeddig kevés figyelemre méltatott, ám sok kincset rejtő balti kultúra felfedezéséről.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Míg a 19. század a nagy szimfonikus zenekarok alapításának korszaka volt Európában és a tengeren túl, a 20. és 21. században gomba módra szaporodtak és szaporodnak a kamarazenekarok és a kis zenekarok, amelyeket bizonyos országokban sinfoniettának neveznek.
Ezek a korlátozott létszámú együttesek csodákra képesek.
Mindent tudnak: otthonuk a barokk és a klasszika, ezt mondani sem kell, de a romantikusok szimfóniáit is frissen és mozgékonyan szólaltatják meg — és azt se feledjük, hogy a kis zenekar, az ensemble az elmúlt évtizedek új zenéjének legadekvátabb előadóapparátusa.
Ez az a hangzó medence, amelyben a kortárs komponisták a legnagyobb előszeretettel lubickolnak.
Ilyen medencét hozott létre tizenkét éve Lettország fővárosában harmincegynéhány muzsikus. A Sinfonietta Rīga otthonos a régi zenében, játssza a bécsi klasszikusokat, de a legfrissebb stílusoktól sem zárkózik el, sőt maga is ösztönzi ezek fejlődését: minden évben két új kortárs darabot rendel. Az alapítás óta eltelt évek alatt az együttes a legjobbak közé küzdötte fel magát: koncertjein olyan karmesterek vezényelnek, mint Paavo és Kristjan Järvi, Heinz Holliger, Christoph Poppen vagy Tõnu Kaljuste — és olyan szólisták lépnek fel, mint Monica Groop, Iveta Apkalna, Isabelle Faust, Alina Pogostkina, Baiba Skride, Augustin Dumay, Pekka Kuusisto, Maxim Rysanov, Alexander Sitkovetsky, Jörg Widmann vagy Evelyn Glennie.
Az csak természetes, hogy a CAFe Budapest meghívottjaiként a Sinfonietta Rīga muzsikusai kortárs műsorral érkeznek Budapestre, és az is, hogy az új zene, amelyet megszólaltatnak, balti szerzők termését reprezentálja. De nem csupán a lettekét! A program második és harmadik számaként felhangzó két mű lett komponistáktól származik, ám a nyitó- és a záródarab észt alkotók munkája.
Ez is kézfogás, a rokon népeké
— mint ahogyan az is, hogy a műsorban a misztikumhoz vonzódó, posztmodern lett Pēteris Vasks és a karcosabb kortársi hangzatokat kedvelő, észt Erkki-Sven Tüür, az idősebb korosztályok két nagynevű képviselője a fiatalabbakkal osztja meg a műsoridőt: Vasks tanítványa, a lett Andris Dzenītis negyvenéves, észt pályatársa, a hazai tanulmányok után Franciaországban képzett Elis Vesik pedig harminckettő.
Korosztályok és nemzetiségek ilyen érzékeny egyen súlya láttán a koncertlátogató már aligha lepődik meg azon, hogy a hangverseny karmestere, az ötvenéves Erki Pehk és a marimbán közreműködő Heigo Rosin észt, a harminckét esztendős csellista, Kristaps Bergs — Msztyiszlav Rosztropovics, David Geringas és Heinrich Schiff tanítványa viszont lett, és éppúgy tősgyökeres rīgai, mint a Sinfonietta. Balti zene idősebbektől és fiatalabbaktól — balti előadókkal.
