Nemrég olvashatták Simon Izabellával készített interjúnkat. Ezúttal a kamara.hu másik művészeti vezetőjét, Várjon Dénest kérdeztük a mester‒tanítvány kapcsolatról, a klasszikus zene és a népszerűség kapcsolatáról, valamint Anda Gézáról.
– Mikor, hogyan válik le a tanítvány a mesteréről? Egyáltalán szükséges, lehetséges a leválás?
– Ez egy nagyon érdekes folyamat, amellyel kapcsolatban csak a saját élményeimet tudom elmesélni ‒ biztosan ez mindenkinél másképpen zajlik le. 15 éves koromtól kezdve hosszú éveken át rendszeresen foglalkoztak velem olyan óriási zenészek és tanáregyéniségek, mint Rados Ferenc és Kurtág György, majd kicsit később Schiff András. A zenéhez, a zeneszerzőkhöz, a hangszerhez való viszonyomat alapvetően meghatározta az a 10 év, amikor rendszeresen jártam hozzájuk. Ez egy életre szóló útravalót adott, és olyan belső igényrendszert állított fel, amely mindent meghatározott a későbbiekben. Eljön azonban az idő, amikor a rendszeres óráknak véget kell vetni, el kell kezdeni egyedül dolgozni és a saját utunkra lépni.
A Mesterekkel eltöltött időt és élményeket a következő évtizedekben az ember számtalanszor feldolgozza, tovább élteti, újraértelmezi, és ahogy telnek az évek, a múltnak ez a szakasza egyre nagyobb jelentőséggel és értékkel bír számára. Egyébként azt gondolom, hogy egy zenész valahol örökké diák marad, hiszen örökké tanul. És néha annyira jó igazából is újra diákká válni. Az én életemben éppen most volt egy olyan szakasz, hogy újra játszottam Kurtág Györgynek.
– Ma sokféle szerepe van a zenének az ember életében, sokszor csak háttérzaj, csengőhang, vagy a populáris zenei fesztiválözönök „elvileg” kikapcsolódást szolgáltató dübörgése. A kamara.hu szelíden mutat tükröt, és lehetőséget teremt arra, hogy az életükben a zenét fontosnak tartó emberek irodalmi és zenei művek történeteiben és egymással való kapcsolataiban is elmélyüljenek. Milyen szerepe lehet ebben a káoszban, az eladási statisztikákra épülő zeneiparban a klasszikus zenének?
– Azt gondolom, hogy a populáris, felszínes szórakoztatással szemben pont az elmélyülés a szerepe. Az, hogy lehetőséget teremt arra, hogy elgondolkodjunk, újrafogalmazzunk dolgokat, új kérdéseket tegyünk fel és tükörbe nézzünk. A klasszikus zene, és ezen belül a kamarazene a közönségtől is egy aktív hozzáállást kíván. Ugyanakkor úgy érzem, aki belép ebbe a világba, rengeteg élménnyel gazdagodik ‒ és ezek nem „életidegen” élmények, hiszen a zene a saját nyelvén keresztül az élet jelenségeiről szól, azokra reflektál, és a legfontosabb kérdéseire keres válaszokat.
– A kamara.hu egyik ismérve, hogy felvállalja, bevállalja azt, hogy nem a zeneirodalom populáris repertoárjára épít, hanem mindig az adott témából kiindulva választja a műveket. Ebből a szempontból a Kamara.hu minden évada egyfajta hessei utópisztikus világképet tükröz, és tükörként képes érzékeltetni a zene lehetséges hanyatlását, a fogyasztói társadalom lehetséges igénytelenségét, türelmetlenségét, figyelmetlenségét.
– Nem az a célunk, hogy utópisztikusak legyünk, és végül is úgy gondolom, hogy a hessei Üveggyöngyjáték végkicsengése sem ez. Számunkra a kamara.hu programjának összeállítása már önmagában egy rendkívül élményszerű, a szó legszebb és legkomolyabb értelmében vett szórakoztató játék, azt is mondhatnám, hogy üveggyöngyjàték.
Ami igazán fontos, hogy nem csak zenei szempontok alapján keresgélünk, hanem, mivel a téma mindig egy nagyszabású regény címe, a zenét egy komplex kontextusba, összefüggésrendszerbe próbáljuk elhelyezni, ahol a társművészetek is nagy hangsúllyal vannak jelen. Ez azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy csak ritkaságok szerepelnek programjainkon és a zeneirodalom úgynevezett „sláger” műveit kerülnénk. A népszerűség és a minőség nem egymást kizáró fogalmak. Ugyanakkor egy ilyen jellegű rendezvény, mint a kamara.hu, szembehelyezkedik azzal az úgynevezett „sztárszemlélettel”, ahol az előadó személye, népszerűsége fontosabb az előadott műveknél és a zeneszerzőknél. Mi egyértelműen másra törekszünk, és az adott téma még hangsúlyosabb lehetőséget nyújt ennek az útnak a bejárására.
– Kibontanád, hogy miért nevezed reneszánsz figurának Heinz Holligert?
– Tulajdonképpen a sokoldalúságára céloztam evvel. Számomra Heinz Holliger egyfajta polihisztor. Mint zenész is hihetetlen sokoldalú: fantasztikus zeneszerző, karmester, minden idők egyik legnagyobb oboistája és remekül zongorázik is. Egyszerre alkotó és előadóművész és ez egy fantasztikus egységben van nála jelen. Ezen kívül végtelenül tájékozott, rengeteget olvas, a társművészetekben járatos ‒ alig találkoztam olyan emberrel, aki annyi zenét ismer, belülről élményszinten tud, mint Ő. Az már csak ráadás, hogy megőrizte azt a képességét, hogy szinte gyermeki kíváncsisággal és játékossággal tud rácsodálkozni az élet jelenségeire.
– 1991-ben első díjat kaptál az Anda Géza Zongoraversenyen, mely elmondásod szerint nagyban befolyásolta a pályád indulását. Anda Géza szellemisége hogyan kapcsolódhat Az üveggyöngyjátékhoz?
– Anda Gézát sajnos nem ismertem, de a családját nagyon jól. Izabellával sok időt töltöttünk otthonában, gyakoroltunk, próbáltunk stúdiójában, megismertük azt a légkört, amelyben dolgozott, amely körülvette. Felesége Hortense Anda ‒ az Anda verseny megálmodója, létrehozója, szellemi-lelki motorja volt ‒, aki édesapja révén az egyik legnagyobb privát festészeti gyűjteményt birtokolta. A stúdió falát ‒ ahol Anda koncertjeire készült ‒ többek között Gauguin, van Gogh és Canaletto csodálatos festményei díszítették. A zeneszoba egyben egy egészen fantasztikus könyvtár is volt, a világirodalom nagy alkotásai csodálatos bőrkötésben sorakoztak a polcon. Andát ebben az értelemben érzem „üveggyöngyjátékosnak”, hiszen a zenét mindig egy tág összefüggésrendszerben figyelte, folyamatos élő kapcsolatban volt Ő is a társművészetekkel. Hozzáteszem, ahogy beléptünk ebbe a birodalomba, tulajdonképpen egy „utópisztikus” világ fogadott minket, de micsoda világ. Nem mindig volt könnyű visszatérni a „realitásba”.
A kamara.hu november 15. és 18. között kerül megrendezésre a Zeneakadémián. A további részletekért keresd tematikus blogunkat.
