Markó-Valentyik Anna: „Nem szeretnék rettegni a haláltól”

Markó-Valentyik Anna - fotó: Orosz Sándor

A fiatal győri bábszínész, Markó-Valentyik Anna még egyetemistaként készítette első egyszemélyes felnőttelőadását, az Anyajegyet, amelynek témái a születés és az anyaság. Legújabb szerelemprojektjében az élet másik végpontjával, az elmúlással és a halállal foglalkozik Polcz Alaine szövegeire építve.

– Az embert élete különböző szakaszaiban, gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként – és folytathatnánk, de te most épp itt tartasz – másképp és más okból foglalkoztatja az elmúlás, a halál. Neked épp most miért fontos erről beszélni?

– Három éve veszítettem el a nagypapámat. Hónapokat töltött kórházban, mi pedig éppen akkor, a betegsége idején házasodtunk össze férjemmel. A polgári szertartás után bevonultunk hozzá az intenzívre, anyukám esküvői ruhája, kosztümje volt rajtam, és koccintottunk. Aztán egy hónap múlva meghalt. Eltemettük, és mivel mama nem engedte elhalasztani, megtartottuk a lakodalmat. Néztem a nagymamámat, aki végigtáncolta az estét, mosolygott, élettel teli volt, és az is a mai napig. Közben látom a másik nagymamámat, hogy milyen, amikor a test már nem enged annyi fizikai munkát, ami elterelné a gondolatokat a magányról, elűzné az időt.

Én ezeket láttam gyerekként, kamaszként, fiatal felnőttként, és úgy döntöttem, hogy nem szeretnék rettegni a haláltól. Szeretném elfogadni, hogy azzal, hogy megszülettem, már magamban hordozom a végemet is, ahogyan a nagyszüleim, a szüleim, a testvérem, a férjem, a barátaim. Azzal persze egyetértek, hogy a halál veszteség, azzal is, hogy fáj. De a gondolat, hogy ha eljön bármelyikünk ideje, az könnyű legyen és természetes, számomra egészen fölszabadító.

– És miért épp Polcz Alaine segítségével? Hogyan találtál rá, és mi fogott meg benne?

– Olyan szépirodalmi szöveget kerestem, ami az öregségről, az emberi élet utolsó éveiről szól. Nem sokat találtam. Véletlenül akadtam rá Polcz Alaine munkáira, és hirtelen rengeteg szöveg zúdult rám. Először az Ideje az öregségnek, ami

pontosan olyan volt, amilyet az előadáshoz elképzeltem: őszinte, személyes, száraz, olykor romantikus.

Mikor a végére értem, már nyilvánvaló volt, hogy ez nem lehet egy általánosan vett emberi elmúlásról szóló előadás. Itt van egy ember, egy élet, egy nagyon különleges hivatás. Aztán jöttek a tanulmányai, leginkább az Ideje a meghalásnak, aztán magánélete: az Asszony a fronton, levelezései Mészöly Miklóssal, Ablonczy Annával.

Olvassa el interjúnkat a legfiatalabb bábos generációt képviselő Barna Zsomborral itt.

Hogy mi fogott meg benne? Az őszintesége, a kitartása, az embersége, a halálhoz való hozzáállása. Az, hogy mert foglalkozni haldokló gyerekekkel, megnyílni nekik és a gyászoló családoknak. Elképesztően bátor nő volt.

– Hogyan alakult ki az előadás formanyelve? Mi jelentette a legnagyobb – akár dramaturgiai, akár technikai – feladatot?

– Az Alaine – Ideje a meghalásnak esetében a bábtechnika volt meg először. Ezt a technikát Duda Paiva előadásaiban láttam, és nagyon érdekelt, hogy én is tudnám-e működtetni. De úgy gondoltam, hogy kell egy erős magyarázat a választásra. És akkor megláttam magam előtt, hogyan lehetne két ember egy.

Hogyan lehetek én az, ami még nem vagyok, vagyis öreg – és hogyan lehet ő az, ami már nem, vagyis fiatal, úgy, hogy közben egyek vagyunk.

Kezdetben a bábbal való beszéd frusztrált, mert ha nagyon ügyesen is csinálom, ő effektíve végig tátog. De a legtöbbet az interpretációval kellett foglalkoznunk. Mivel az évad nagyobb részében gyerekeknek játszom, így színpadon a száraz, kegyetlen, kásás, hétköznapi beszéd nem egyértelmű nekem. Kimunkáltabb beszéd az, amit általában alkalmazok, és hétköznapibb, szárazabb ez. Ladányi Andrea, az előadás rendezője többféleképpen próbálta ezt kihozni belőlem. Például angolul kellett elmondanom a szöveget. Az annyira jól sikerült, hogy ragaszkodott hozzá, hogy lefordítsuk angolra, és úgy is játsszam majd.

– Szabadon, nem bemutatókényszerből jöhetett létre az előadás. Miért Ladányi Andreát kérted fel rendezőnek, és a vele töltött idő alatt ha változtak, hogyan változtak hangsúlyok?

– Nagyon szerettem volna olyan előadást készíteni, ami új impulzusokkal lát el engem, de legfőképp a nézőket és a szakmát is. Éreztem, hogy ez a bábtechnika, a téma, a Karády-dalok lehetőséget adnak groteszk, szürreális fogalmazásra. Tudtam, hogy ez belőlem nem árad, nem mozgok otthonosan ezen a terepen. Andreával korábban dolgoztunk az egyetemen. Ott már kiderült számunkra, hogy jól tudunk együttműködni táncos-rendező és asszisztens-rendező felállásban is. Egy kis bátorítás után leírtam neki a tervemet, és ő azt mondta, szívesen jön. A nyáron elvonultan, intenzíven dolgoztunk a Mátrában.

Nagyon kellett nekem – szakmailag és emberileg egyaránt – az a frissesség, függetlenség, erő, energia, komolyság és profizmus, ami Andrea maga.

Egészen elképesztő volt az a mértékű figyelem, segítő szándék, akarás, amit Andreától kaptam. És váratlan fordulatok is voltak: az előadás zenei részéért kezdetben Kákonyi Árpád vállalt felelősséget. Aztán Borlai Gergő is megnézte a nyári, kezdeti verziót, és kiderült, hogy rengeteg eredeti, vágatlan Polcz Alaine-hanganyagot rejt a családi hagyatékuk. Így aztán Gergő két számot is ajándékozott az előadásba. Nagy élmény volt vele is megismerkedni.

Polcz Alaine írásait megvásárolhatja a Libri könyvesboltjaiban is

– Hogy szeretnél megöregedni?

– Azt hiszem a kezdeti időben, úgy, mint anyukám. Néha szoktam őt úgy nézni, mintha nem lennék a gyereke. Azt kell, hogy mondjam nagyon büszke vagyok rá; szép, csinos, okos, jó humora van, jó társaság. Aztán ha idősebb korra gondolok, akkor úgy, mint anyukám anyukája: a kis faluban, ahol él, három nyugdíjasklub van, ő az egyedüli, aki mind a háromnak aktív tagja, és még színházbérlete is van. Tudunk kommunikálni érzésekről, félelmekről, igazi dolgokról! De nála is idősebb példaképem is akad, a régi gyerekorvosom. Épp most találkoztam vele halottak napján Dabason – a temetőjárás után beugrott megenni egy sütit, meginni egy kávét a helyi cukrászdába. Beült a kocsijába, indexelt, kinézett, és már suhant is az úton. Ugyanúgy néz ki, mint huszonöt évvel ezelőtt, szellemileg friss, olvasott, értelmiségi nő. Azt hiszem,

a rohamos szellemi és/vagy testi leépüléstől tényleg félek.

De Polcz Alaine óta tudom, hogy létezik living will, élő végrendelet. Szóval erről gondoskodhatok, ha úgy alakulna.