Janos Acs: „Leoncavallo logikus választásnak tűnt”

Janos Acs - fotó: szekesfehervar.hu

Világpremierre készülhetünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon: a Concerto Budapest a 100 éve elhunyt Leoncavallo nagyzenekari formában még soha elő nem adott Requiemjét mutatja be a Pesti Vigadóban. A mű rekonstruálását tízéves munkával a magyar származású zongoraművész és zeneszerző, Ács József végezte. A darabot a budapesti, április 17-i koncerten öccse, az Olaszországban élő Janos Acs vezényli, akit a közönség nem utolsósorban A három tenor koncertsorozat karmestereként ismerhet.

– Évtizedek óta Olaszországban él. Milyen szerepet játszott a pályáján az olasz zene és Leoncavallo?

– Zeneszerető és zeneértő családból származom. Édesapám kántortanító volt, a bátyám pedig csodagyerek, akiről Szabolcsi Bence azt mondta, „a magyar nép Mozartja”. 13 évesen vették fel a Zeneakadémiára, a Kodály által alapított kivételes tehetségek iskolájába. Sajnos az élet úgy hozta, hogy a hetvenes években el kellett hagynunk az országot. A bátyám zongoraművész, orgonaművész és zeneszerző lett, én Milánóban az ének, az orgona és a zeneszerzés szakot egyaránt elvégeztem. Gyerekkoromban énekes szerettem volna lenni, 7 és 14 éves korom között az Operaház gyerekkórusában énekeltem, Piero Cappuccillitől Renata Scottón át a fiatal Domingóig a kor legnagyobb énekeseit hallottam a kórus tagjaként. Amikor Mario del Monaco énekelt Pesten a Bajazzókban, annyira megfogott az előadása, hogy ez lett életem egyik legkedvesebb operája.

A cikk eredetileg a BTF Magazinban jelent meg.

– Miért lett mégis karmester?

– Olaszországban rájöttem, hogy nem lesz belőlem első osztályú énekes. Mivel mindenképpen ezen a területen szerettem volna dolgozni, korrepetitor lettem, és megnyertem egy korrepetitorversenyt, aminek az volt az első díja, hogy vezényelhettem Donizetti egy fiatalkori operáját. Ez a megbízás olyan jól sikerült, hogy elindította a karrierem, de még sokáig dolgoztam zongoristaként olyan helyeken, mint a Scala, a La Fenice, Róma, Firenze és Genova operaházai. Alkalmam nyílt megismerni az akkori legnagyobb karmestereket, Abbadótól kezdve Carlo Maria Giuliniig és Peter Maagig, akinek az asszisztense lettem.

Ide kapcsolódik:
Minden eddiginél közelebb kerülhetünk Pavarottihoz a róla készülő új portréfilm által

– Pavarottival hogyan került kapcsolatba?

– Mint az életemben oly sok minden másban, ebben is a Gondviselés játszott szerepet. Pavarotti első felesége, Adua Veroni asszony – akivel a mai napig barátságban vagyok – művészügynök volt. Hozzá azonban csak olyanok kerülhettek be, akiket a férje előzetesen meghallgatott. Luciano eljött egy előadásra, amikor a pesarói nyári fesztiválon Mascagni Fritz barátunk című operáját vezényeltem. Az első felvonás után behívott magához, és csodálkozva kérdezte, hogy lehet valakinek magyar névvel ilyen olaszos temperamentuma és fráziskészsége? Néhány alkalomnyi zongorás közreműködést követően felajánlotta, hogy vezényeljem az első közös zenekari koncertünket, végül több mint 70 koncertjét dirigáltam világszerte.

A három tenor koncertsorozatról kevesen tudják, hogy az ötletgazdája a Hollywoodban élő Rudas Tibor, Frank Sinatra menedzsere volt.

Ő vitt elsőként ilyen produkciót stadionba, ahogyan Pavarottit is, és egy csapásra megtöltötte az arénákat. Miután José Carreras felépült a betegségéből, operaházban már nem vállalt fellépést, koncertet viszont igen. Ekkor jött három csodálatos ember, Pavarotti, Domingo és Rudas, és kitalálták a koncertsorozatot, hogy meghosszabbíthassák ennek a kivételes művésznek az életét és a pályáját. A tervük olyannyira megvalósult, hogy Carreras túlélte Lucianót, és a mai napig nagyszerű koncerteket ad.

Ide kapcsolódik:
Hallotta már Leoncavallo Requiemjének nagyzenekari változatát?

– Mikor találkozott először Leoncavallo Requiemjével?

– A mű rekonstrukciója – mind a kamara-, mind a nagyzenekari változaté – a bátyám műve. Az én szerepem ebben az volt, hogy ismertem Leoncavallo Zazà című operáját, amely ugyan soha nem tartozott a sikeres művei közé, azonban van néhány egészen kivételes része. Ezt elvittem a bátyámnak, aki átnézte, és kutatásba fogott. A nápolyi születésű Leoncavallót a Lago Maggiore partján lévő, Brissago nevű kis svájci faluban temették el. A bátyám itt talált rá a Requiem kéziratára, amelyben ugyan csak részletekben, de a mű minden tételéből fennmaradtak szakaszok. Később a Zazà, illetve Leoncavallo egy másik operája, az Edipo re (Oidipusz király) anyagaiban kutatva megtalálta azokat a hiányzó részeket, amelyek tökéletesen beleillenek a kéziratba. Leoncavallo ugyanis részletenként használta fel az operáiban azt az elkészült zenei anyagot, amelyet önálló műként – általunk ismeretlen okból – befejezetlenül hagyott. A munkára eredetileg 1900-ban kérték fel, azt követően, hogy Umberto olasz királyt megölték Monzában.

Leoncavallo személye logikus választásnak tűnt, hiszen akkorra már a kor rendkívül elismert zeneszerzőjének számított, Verdi viszont nagyon idős volt, és megírta a maga rekviemjét – még egyet nem kérhettek tőle.

– Hogyan készült el az a változat, amit a Pesti Vigadóban fogunk hallani?

– A bátyám zsenialitásának köszönhetően létezik a partitúra, amely tízéves munka eredményeként született meg. Ugyanakkor le szeretném szögezni, hogy a mostani változatban minden hang Leoncavallóé! Brissagóban csak a kamarazenei változatát adták elő, a budapesti bemutató tehát világpremier lesz. A mű eredetileg nem nagyzenekarra készült, hanem csak cselló, nagybőgő és egy klarinétszólam szerepel benne a kórus és a három szólista mellett. Nyilvánvalóan azért is, mert az olasz komponisták annyira csodálták és tisztelték Verdit, hogy őt követően nem mertek hasonló műre vállalkozni. Leoncavallo darabjának drámaisága viszont nagyzenekari változatért kiált.

– Az ősbemutató után másutt is fogják játszani a művet?

– Szeptember 5-én, Pavarotti halálának 12. évfordulóján bemutatjuk a modenai Pavarotti Operaházban is. Addig is a budapesti koncertre készülök, mert a Concerto Budapest fantasztikus együttes, és most fogok velük először dolgozni. De a legfontosabb, hogy a bátyámnak szeretnék örömet szerezni, hogy hallja megvalósulni a művet, a munkáját. Mindkettőnk meggyőződése, hogy a Requiemnek be kell kerülnie a zenetörténet legnagyobb művei közé.

Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.

A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.