A Tűz van, babám! kiverte a biztosítékot csehszlovák és nyugatnémet, szovjet és amerikai kritikusoknál, a producernek nem tetszettek a szépségkirálynő-jelöltek, a kommunista párt első titkára falra mászott tőle – az önkéntes tűzoltókról nem is szólva. Ilyen ménkű nagy provokátor lenne Miloš Forman? A Müpamozi Forman-sorozatának most következő filmjeiből kiderül.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy cseh-kanadai író, bizonyos Josef Škvorecký. Írt regényeket: súlyosabbakat és szellemes krimiket egyaránt. Imádta a jazzt és a filmeket. Így aztán megírta a cseh film személyes történetét, amelyben egy teljes fejezetet szentel Miloš Formannak és a vele való barátságának. (Amúgy meg ő éppen akkor lett kanadai, amikor Forman amerikai — 1968-ban.) Ez a vicces, anekdotákkal, pletykákkal teli kötet azért különösen izgalmas, mert a közép-európai létezés lényegét ragadja meg.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Az irónia és az önirónia furcsa elegyét. Azt, ahogyan a mindenkori hatalommal való szembenállás hozza létre a szolidaritást, az ellenállás cinkosságát, a „tartást”. Meg azt is, hogyan válik a művész erkölcsi strázsává a vártán. Amikor ezt az 1971-ben megjelent könyvet olvassuk, nehéz elképzelnünk, hogyan is vált Forman amerikaivá. Kor- és pályatársa, Věra Chytilová 1981-ben a belga televízió számára készített egy portréfilmet Formanról, amelyben Forman a joviális mesemondó, Chytilová pedig a nyughatatlan közép-európai filmcsináló, a meg nem alkuvó, aki lépten-nyomon provokálja interjúalanyát. Ennek alapján bátran kimondhatnánk:
Forman amerikai filmes lett. Vagy mégsem?
Az a vicc az egészben, hogy Forman amerikai filmjei nyughatatlan, megalkuvást nem ismerő hősöket vonultatnak fel előttünk. Olyan karaktereket, amelyek közeli rokonai a kelet-közép-európai rebellis filmhősöknek. A különbség csupán annyi, hogy míg a világnak ezen a felén ezek az alakok rendszerint a diktatúrával ütköztek meg, az újvilágiak az előítéletek, dermedt eszmék és szabályok kihívói. A káeurópaiak a hatalommal dacoltak, amely éppen ezért olykor dobozba zárta a filmjeiket. Forman sokkal inkább azt kutatja, hogyan alakul azoknak a sorsa, akik nem politikai értelemben vett béklyóikat próbálják lerázni.
Innen nézve a Hairben Claude Bukowski szemben találja magát a vietnámi háborúval. Onnan nézve közelebbi rokona Dorothynak az Ózból, akit egy tornádó messzire repít Kansasból. Vagy itt van Mozart. Peter Shaffer, a drámaíró — egy kicsit Puskin nyomán írt — Amadeusa. Nagy siker volt különféle színpadokon szerte az egész világon, Forman Shafferrel együtt azonban alaposan átdolgozta a darabot. Részletesebbek lettek a karakterek. Itt már Salieri nem „Mozart gyilkosa”. És Mozart sem a ránc nélküli zseni, hanem kora zenéjének kihívója. És egy neveletlen kölyök. Rendetlen géniusz, akinek az életét eddig egyetlen erkölcsi útmutató sem hozta fel példaként. A kérdés ott lebeg: érvényesek-e a szokásos szabályok az eget kérő tehetségre?
A Larry Flynt, a provokátor legalább ennyire összetett. Mert míg Mozart esetében úgy gondolhatjuk, hogy a zseniális művek áldott homályban tartják a zeneszerző életének kevésbé tetszetős zugait, Larry Flynt pornografikus életműve erkölcsileg védhetetlen. És máris szügyig járunk mindenfélében a jog és az erkölcs ingoványos mezsgyéjén. Ha még hozzávesszük a jelen sorozatban nem szereplő Forman-filmeket is — Ragtime, Valmont, Ember a Holdon —, roppant gazdag és elgondolkodtató képet kapunk. Bár az 1981-es Chytilová-féle portréfilm olyan rendezőt mutat, aki elrejtőzik hősei és történetei mögött, a filmekben mégis ott bujkál Miloš Forman, aki egy sokserpenyős mérlegre pakolja a különféle emberi értékeket és értéktelenségeket.
Utolsó filmje, a Goya kísértetei elidegeníthetetlen része ennek az életműnek. Mert a legkevésbé sem életrajzi film. És nem csupán a művész sorsáról való elmélkedés. A háttérben ugyanis ott matat a hatalomipar. Az árulások és megalkuvások. A hatalom mindent felülíró érdeke. És a fájdalmas fintor: a franciák felszabadítják a spanyolokat az inkvizíció alól, aztán a spanyol felkelők, a gerillák, a portugálok és a Wellington vezette brit csapatok felszabadítják a spanyolokat a klérust üldöző/pusztító francia megszállás alól. Háborúk, amelyeknek az igazi áldozatai a civilek. És annak a furcsa sokkarú mérlegnek a serpenyőiben megméretésre vár a szabadság, a vakhit, az erkölcs, a jog, a művészi szabadság, a lázadás joga, a behódolás, az emberi méltóság, a meg nem alkuvás…
De a válaszokat hiába is keresnénk. Mármint hogy mi mennyi. Hogy hány kiló tehetség ellensúlyozza a morális gyarlóságot, hogy mennyit nyom a latban a meghunyászkodás az alkotás szabadságával szemben. A kérdések kérdések maradnak. Általános válasz, megoldás nincs, mert nem is lehet. És ahogy telik-múlik az idő, változik a világ, változtatjuk a világot, a moziban ülve a mi dolgunk, hogy itt és most elmatassunk a saját válaszainkkal.
