„Ha újra kezdeném, ugyanezt csinálnám” – interjú a 95 éves Szőnyi Erzsébettel

Szőnyi Erzsébet - fotó: Lugosi Lugo László

Nem akármilyen hangversenyre hívta a zenebarátokat a Pesti Vigadó április 24-én. A Magyar Művészeti Akadémia szervezésében születésnapi szerzői esttel köszöntik a 95 éves Szőnyi Erzsébetet. A Kossuth-díjas zeneszerző, karnagy, zenepedagógus, az MMA rendes tagja, a nemzet művésze a zenetörténet élő legendája. A Kodály-módszer nemzetközileg is elismert terjesztője itthon számtalan korosztályt tanított a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. A beszélgetés a koncert előtt, otthonában készült a zeneszerzővel.

– A pályája elején ön 1947–48-ban ösztöndíjas volt Kodály segítségének köszönhetően Párizsban. Meséljen ezekről a hónapokról!

– Kodály Zoltán és pedagógus társai azt szerették volna, ha szélesítjük látókörünket. Valljuk be őszintén, hogy kulturális szempontból Párizs bizonyos fokig a világ közepe volt és az is maradt. Nem kevés magyar író, költő, festő járt ott és töltött el hosszabb időt. Amikor elvégeztem a budapesti Zeneakadémián a zeneszerzés szakot, úgy éreztem, hogy folytatni kell tanulmányaimat Párizsban. Ez pont egybevágott Kodály elképzelésével. Én pedig szereztem ott egy diplomát zeneszerzésből a Konzervatóriumban, és közben tanulmányoztam a francia zenei rendszert.

Ide kapcsolódik:
95. születésnapját ünnepli Szőnyi Erzsébet

– Miben hasonlít és miben más a magyar és a francia rendszer?

– A franciák mindig a virtuozitásra törekedtek, mi meg arra, hogy a zene legyen mindenkié. Ez az elgondolás Franciaországban ma sem változott, viszont nagyon sok helyen a világban most már a mi eszménket próbálják követni, és ez örvendetes tény.

– Hol fedezhető fel ez, a világ mely részein?

– Fogja meg ott azt a sárga könyvet, aminek az a címe: Öt kontinensen a zene szolgálatában! Minden kontinensen jártam, és tartottam előadásokat. Főleg meghívások alapján mentem mindenfelé. Igaz volt egy hosszabb időszak, amikor nem utaztam. Párizsban ugye 1947–48-ban voltam ösztöndíjas, aztán 1959-ig nem voltam Nyugaton. Akkor saját költségen kijutottam oda. Utána háromszor voltam a Szovjetunióban államköltségen és egyszer Japánban a Nemzetközi Nevelési Konferencián. Később meghívtak a Montreali Világkiállításra is, ahol egy hónapig tartottam bemutatókat a növendékeimmel. Ezeket már mind meghívások alapján, a külföldiek anyagi támogatásával tarthattam meg. Rengeteg tapasztalatot szereztem ez időszak alatt, és merem állítani, hogy egy mai fiatal világlátásából ez hiányzik. Ők inkább egy irányba érdeklődnek, nekem meg lehetőségem volt mindenhova eljutni, sok dolgot tapasztalni.

Ide kapcsolódik:
Szőnyi Erzsébet életművét ismerte el a Nemzetközi Kodály Társaság

– És mi a titok? Hogyan lehet a világ távoli pontján élő, más kultúrájú népeknek a zene szeretetét, a Kodály-módszeren keresztül átadni?

– Azokkal az alapokkal, amelyek Kodály filozófiájában szerepelnek. Ugyanazzal lehet elkezdeni a munkát mindenütt. A második lépés, amikor átültetjük mindezt a saját folklórjukra, tehát amerikai vagy éppen japán népdalokra. Az első ilyen adaptációs eset Észtországban történt, a fővárosban Tallinnban. Ott jelent meg először iskolai énekeskönyv a Kodály-koncepció alapján, észt népdalokkal. Ezt egy bizonyos Heino Kaljuste észt zenetanár készítette, akinek a fia a ma már világhírű karmester Tõnu Kaljuste. Én Tõnut kisfiú kora óta ismerem, nemegyszer volt már itt Magyarországon is vezényelni. A következő adaptáció Japánban történt. Az ottani iskolai könyvekben a japán dalok már a Kodály-koncepció alapján jelennek meg. Ez azért nagyon különös, mert a japán zenének köztudomásúan van egy nagyon jellegzetes udvari zenei rétege, aminek semmi köze az eredeti japán népdalhoz. Az eredeti japán népdal mellékes dolog volt, amivel nem törődött senki. Csak akkor kezdtek felfigyelni rá, amikor a Kodály-koncepciót alkalmazták. Akkor jöttek rá, hogy olyan gyerekdalaik vannak, mint a mi gyerekdalaink, de japán dallamfordulattal. Japánban ezt az egészet Hani Kyoko kezdte el terjeszteni még az 1960-as évek elején. És hogy hogyan talált Kodályra? Az ő édesapja Hani Goro, az egyik legnevezetesebb japán történész, aki személyesen ismerte Kodályt. Ő újságolta a zeneszerzőnek, hogy a lánya zenei tehetség és, hogy Lipcsébe fogja küldeni zenét tanulni. Kodály erre azt válaszolta: miért nem Magyarországra? Végül is ez történt. Ez a lány úgy megtanult magyarul, hogy az egyetemen a japán nyelv lektora lett, és magyar irodalmat fordított japánra, illetve japán irodalmat magyarra.

– Nemrégiben kezembe került Bónis Ferenc könyve, amelyben közli az ön és Kodály Zoltán levelezését. Ha most tudna írni egy levelet Kodály Zoltánnak a 21. században, mit írna a mesternek? Milyen ez a 21. század?

– Kodály sírjánál, két évvel ezelőtt, halálának 50. évfordulóján erről beszéltem. Az volt az írásom címe: Levél a túlvilágra. Elmondtam, hogy a helyzet itt már nem olyan, mint az ő idejében volt, és mennyire fontos lenne, ha visszatérnénk a gyökerekhez. Ne azt várjuk, hogy a külföldiek mindent vegyenek át tőlünk. Őrizzük meg magunknak a magunkét, mert előbb-utóbb ott fogunk tartani, hogy Kínában nagyobb kultusz lesz Kodályból, mint ami Magyarországon van. De szerencsére most halála után 52 évvel úgy tűnik, hogy összeszedtük magunkat. Nagy visszhangot váltott ki az évforduló és Kodály munkásságának a jelentősége is nagyobb szerepet kapott.

– Hol kell elkezdeni a zenei nevelést a gyerekeknél, hány éves korban ön szerint?

– Már a várandós anyának kéne zenét hallgatnia, a csecsemőnek pedig hallani kéne, amint az anyukája énekel. Ez az utóbbi években meg is valósult a Ringató program segítségével. Gróh Ilona csinálja ezt különféle helyeken, hol a Müpában, hol az Óbudai Társaskörben, és nagyon terjed a módszer. Nagyon szeretik az anyák, és én is voltam ilyen foglalkozáson. Kodály is azt mondta, hogy nem a gyermek születésekor kell kezdeni a zenei nevelést, hanem 9 hónappal korábban. Ez az alapgondolat tehát tőle származik. Érdekesség, hogy ezt a kijelentést élete második felében mondta ki ilyen határozottan. Utána viszont ez a gondolat ugyanúgy elterjedt a világban, mint az egész Kodály-koncepció maga.

– Ön rengeteg dolgot csinált egész életében. Van hiányérzete?

– Bevallom őszintén, nincsen. És ha végiggondolom az életemet, akkor azt kell mondanom: ha újra kezdeném, ugyanezt csinálnám. Nem önteltségből mondom, de úgy érzem, hogy nem éltem hiába.

– Ha mostanában van ideje zenehallgatásra, akkor mit hallgat?

– Őszintén szólva, mindent. Érdekelnek a mai irányzatok is, de pihenés vagy lazításképpen Bachot hallgatok. De ha úgy teszi fel a kérdést, hogy mi az, ami legjobban szíven üt, az Bartók. Bartók zenéjét anyanyelvemnek érzem. Pedig, aki nem járatos a zenében, annak sokszor egy kicsit távolinak tűnhet muzsikája. Én ezt a magam részéről is megtapasztaltam. Hosszú ideig tartott, amíg a Bartók-vonósnégyeseket megszerettem, mert az a legnehezebb műfaj. A legideálisabb, ha valaki a Gyermekeknek szóló zongorasorozattal kezdi Bartók zenéjét elsajátítani. Azon nő föl, és így megismeri a nyelvezetét. Bartók Gyermekeknek sorozata a magyar népdalokra épül. A Mikrokozmosz pedig – amit eredetileg Péter fiának írt – egész alacsony foktól kezdve a legmagasabb szintig viszi a zene művelését. Most a zongoráról beszélek, de mondhatnám a hegedűre írott darabjait is. Azok ugyanis gyerekek és fiatal muzsikusok számára egyaránt alkalmasak.

– Tudom, hogy mind a mai napig dolgozik. Most éppen min?

– A közelmúltban fejeztem be egy művet, mert meghalt az egyik legkedvesebb tanítványom, Ittzés Mihály, aki egyben a Kodály Társaság elnöke is volt. Az ő emlékére írtam egy művet. Egy József Attila-verset zenésítettem meg, és miután a fia hegedűs, olyan érdekes szerkezetet találtam ki, ahol egy négyszólamú vegyes karhoz csatoltam egy hegedűszólót. Ezt a művet a Magyar Kodály Társaság közgyűlésén, májusban fogja bemutatni az a kecskeméti kamarakórus, amely a református gimnázium növendékeiből áll. Jámbor Zsolt vezényel majd, aki nagyon közeli kapcsolatban volt Ittzés Mihállyal.

Ide kapcsolódik:
Hangversennyel emlékeztek a tavaly elhunyt Ittzés Mihály zenepedagógusra

– Látom, a zongora központi helyen van a szobában. Játszik még?

– Természetesen ez is hozzátartozik az életemhez, olyan mintha egy darab lenne a testemből. Ugyanígy nagyon a szívemhez nőtt a Magyar Művészeti Akadémia is. Az első pillanattól kezdve a tagja vagyok. Makovecz Imre szűk baráti köréhez tartoztam. Sokat jártunk egykoron a Kecske utcába baráti beszélgetésekre. Ezeket az alkalmakat én a saját munkámban is ki tudtam használni. Képzőművésszel, építésszel, íróval, költővel, szobrásszal tudtam személyes barátságot kötni. Volt, akinek megzenésítettem a művét, volt, akinek zenét írtam a képéhez. [Például Gerzson Pál grafikáihoz – a szerk.] 22-en voltunk tagjai, alapítók, a Művészeti Akadémiának, amikor indult. A művészeti ágak ilyenfajta összekapcsolódása baráti szinten meghatározó volt számomra és sokat jelentett. Sokszor nosztalgiázunk azokról az időkről, amikor még egymás mellett ültünk a legkülönbözőbb művészekkel. Most is volt a kerületben egy megbeszélés, Jankovics Marcellel és Schrammel Imrével ültem együtt. Barátok vagyunk, és ez nekem olyan sokat jelent. Vagy az, amikor Mezey Katalin nekem dedikálja a könyvét. A Magyar Művészeti Akadémiával eltelt időszak nagyon fontos állomása az életemnek.

Ide kapcsolódik:
Szerzői esten köszöntötték a 95 éves Szőnyi Erzsébetet

– Április 24-én lesz egy ünnepi koncert az ön tiszteletére. Minek alapján választottak műveket?

– Miután nekem nagyon sokféle szerzeményem van, ez a koncert összegzés. Vannak benne olyan darabok, amiket fiataloknak írtam. A Zuglói Filharmonikusok játsszák majd ezeket. Zenetörténeti séta a címe. Aztán lesz dal, lesz zongoraszóló, lesz kórus, azon kívül hegedűszóló is. Vagyis sok oldalról nyilatkoznak meg ezek a kompozíciók, amelyek különböző időszakokban készültek. A kíváncsi érdeklődő keresztmetszetet kaphat az életművemből. Van olyan darab, amely nemrég született és van olyan, ami már a kezdetektől hozzám tartozik, 1946–47-ben komponáltam azokat, és maguktól életben maradtak. Azt szoktam mondani, hogy ahogy a könyveknek, úgy a zeneműveknek is megvan a maguk sorsa, néha egyedül, magukban léteznek.  Egyszer megírtam azokat, aztán el-eltűntek a szem elől, de évtizedek múlva megint itt vannak. Amikor újra eljátssza azokat valaki, akkor nem érződik rajtuk, hogy 100 évesek. Szóval, ez a fajta átvezetés a különféle korszakaimon keresztül megmutatkozik ezen a koncerten is.

Az interjú a Parlandóban jelent meg.