Idén 150 éve mutatták be Wagner Ring-tetralógiájának első részét, A Rajna kincsét. Mexikóban 2019-ben tűzték először műsorra az operát egy koncertszerű előadáson, amelynek egyik főszerepét, Wotant Cser Krisztián alakította. Az énekest Wagnerről, mexikói élményeiről és következő munkáiról kérdeztük.
– Milyen kapcsolat fűzi a Wagner-operákhoz?
– Wagnerhez idő kell, amíg megérik rá az ember, a pályám elején még tartottam tőle. Az első kisebb szerepeket öt–hat évvel ezelőtt kaptam: az egyik kismestert alakítottam a Tannhäuserben a Budapesti Wagner-napokon, Hundingot énekeltem A walkürben és Fasoltot A Rajna kincsében. Szép lassan kerültek be az életembe Wagner operái.
– Másképp zajlik a felkészülés egy Wagner-szerepre?
– A szövegkönyvek szokatlan nyelvezete miatt – azokat maga Wagner írta – valóban speciális felkészülést igényelnek a szerepek. Előfordulnak olyan szavak a librettóban, amiket nem találunk meg szótárban, sőt sok esetben még a német anyanyelvűek sem tudják biztosan a jelentésüket. A szövegek ejtésével és jelentésével sokat kell foglalkozni.
– Mik voltak az első tapasztalatai Wotan szerepével?
– Először Kínában énekeltem Wotant koncertszerűen két alkalommal, ami nagyon jó volt belépőnek. Ha az ember már egyszer elénekel egy szerepet, ki tudja ismerni, mikor mire kell figyelni. Másodszor a chemnitzi operaházban bújtam Wotan bőrébe, ami szintén maradandó élmény. A németek gyakran játszanak Wagnert, és sok energiát fektetnek a felkészülésre, így a szöveggel is többet tudtunk foglalkozni. Most már úgy érzem, kézben van a szerep.
– Mexikóban koncertszerűek voltak az előadások, mint ahogy először Kínában is. Mekkora szerep jut ilyenkor a színészi játéknak?
– Mexikóban olyan szempontból speciális volt a helyzet, hogy a zenekar először játszott Wagnert, és így A Rajna kincsét is. Az ottani énekesek számára is teljesen új volt az adott szerep, viszont a külföldiek – köztük én is – több tapasztalattal érkeztek. A német Michael Müller-Kasztelan például már sokadszorra alakította Logét, és mindkettőnknek természetesen jött, hogy egy kis színészi játékot is belevigyünk az előadásba. A többi énekes kevésbé „mozgott bele” a szerepébe, sokan végig a kottára támaszkodtak, de ez megengedett volt.
Nekem és Michaelnek viszont többet adott az, hogy játszhattunk a színpadon, és ezt a közönség is meghálálta.
– Volt-e valamilyen különlegessége a mexikói helyszíneknek?
– Az egyik koncert Tolucában volt, ami a tengerszint felett 2600 méterrel fekszik, így kevesebb az oxigén a levegőben. Az első pár napban emiatt sokat sóhajtoztunk, de aztán hozzászoktunk a körülményekhez. Én kint is sportoltom, naponta lejártam a szálloda edzőtermébe futni, hogy megkönnyítsem a szervezet adaptálódását. A második előadásra Mexikóvárosban került sor egy hatalmas, impozáns koncertteremben.
– Milyen visszajelzések érkeztek az előadások után?
– A mexikóiaknak furcsa, távoli dolog még Wagner, ennek ellenére sok pozitív visszajelzést és elismerő kritikát kaptunk. Látszott, hogy tetszik a közönségnek a darab, és a karmester is megerősítette, hogy az előadások jól sikerültek, Wagnernek van létjogosultsága ebben a közegben. A koncert után találkoztam egy híres mexikói tenorral, Fernando de la Morával, aki szintén elismerését fejezte ki, és közös képet is készítettünk.
– Az eddigi külföldi fellépései közül ki tudna emelni olyat, ami különösen emlékezetes volt?
– Idén újra együtt turnézhattam Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral, A Kékszakállú herceg várát adtuk elő négy különböző országban. Voltunk Párizsban, Hamburgban és Luxembourgban, de a turnét a New York-i Carnegie Hall koronázta meg. Fantasztikus élmény volt abban a teremben énekelni, ráadásul olyan kiváló partnerekkel, mint Komlósi Ildikó és a Fesztiválzenekar.
Számos jó akusztikájú koncerthelyszínen megfordultam már életemben, de csak kevésnek van olyan atmoszférája, mint a Carnegie Hallnak, az amszterdami Concertgebouw-nak vagy itthon a Zeneakadémiának.
– Halottak napjához közeledve több requiemben is énekel. Van-e köztük kedvence?
Mozart Requiemje különösen kedves számomra, mert az első szólófelkéréseim egyike volt, és édesapámmal együtt léptem színpadra. A Verdi Requiem is mindig nagy hatással van rám, katartikus élményt ad, így volt ez legutóbb is, amikor Kobajasi Kenicsiró vezénylete alatt énekeltem a Müpában. Érdekes, hogy közegét tekintve Verdi gyászmiséje koncertterembe, a Mozart Requiem pedig inkább templomba illik. A mostani időszak fellépései nagy örömemre így is oszlanak meg.
– Miben különbözik oratóriumot és operát énekelni?
– Az oratóriumban az énekesnek kevesebb eszköze van, ott mindent a hanggal kell megmutatni. Az operában viszont a játék és a látvány révén több ingert kapnak a nézők. Mostanában kezd divatba jönni, hogy az oratóriumokat is megrendezik, hamarosan egy ilyen előadásnak is részese leszek. Händel Messiását adjuk elő Mozart átiratában és Anger Ferenc rendezésében. A határok néha elmosódnak a két műfaj között:
míg A Rajna kincse koncertszerű előadásban szólalt meg – egy kis színészi játékkal –, a Messiást szcenírozott formában tárjuk a közönség elé idén decemberben.
– A Messiáson kívül milyen feladatok várják még a közeljövőben?
– Az Erkel Színházban most veszem át Sarastro szerepét A varázsfuvolában, majd Colline-t alakítom a Bohémélet mindkét változatában: a modern, 2.0 előadásban és a Nádasdy Kálmán-féle rendezésben, ami több mint 80 éve folyamatosan műsoron van, így nagy megtiszteltetés részt venni benne. 2020-ban két bemutatóban, a Don Carlosban és a Szöktetés a szerájból című daljátékban is fogok énekelni, emellett Gioconda- és Don Giovanni-előadások, illetve koncertfellépések is várnak rám.
