Áll mai torok közönség elé nyílni ki saját felfogásban hangokat tenni mikrofonba mindféle stílusban.
Éles a váltás az érthetetlen „minek”, a furcsa „izé” és a középizgalmas „ejha” között. Vacsoravendégi háttérzaj teszi életközelivé, s legitimizálja performt, mineknélkül csupán viccnek gondoló leend az. Klasszi fölös, vidkámkodó jazz, ijesztő álmusical a repertoár szűknégypercében, midőn Olga Botsi villantja hangspecialistaként sokoldalúságát meg.
Nehéz most mitől sápadnunk meg kevésbé, annak ellenére, hogy – összhatás tán önazonossága okán – kevéssé borzasztó nehány tényleg rettentő hangtizedmásodperc leszámítolásával kellemes az Szomorúja teljese. Végén azért jár a taps.
