Az 1940-es években két kitűnő – bár rövid életű, de annál jelentősebb – új kórus is működött a Kollégiumban. Mindkettő Csenki Imre nevéhez fűződik.
A fiatal karnagy és tanár, aki debreceni zenei tanulmányok után került a Zeneakadémiára, három évi mezőtúri működés után lett 1940-ben a Kollégium tanítóképző intézetének zenetanára. Hamarosan megalapította a Csokonai Férfikart, melyre később így emlékezett: „nagyon kitűnő férfikarom volt, az úgynevezett „Csokonai Énekkar”, nagyszerű hangokkal. Abban az időben a Tanítóképzőbe csak hallás és hangpróba után lehetett bekerülni. Mondhatom, olyan basszusok és tenorok voltak, hogy ma bármely művészegyüttes felvenné őket tagjai sorába.”
E kórussal elért sikerei inspirálták arra, hogy létrehozza a kollégium első vegyeskarát. Az 1946-ban a Kollégium és a Dóczi Gimnázium diákjaiból életre hívott énekkart, melynek hivatalos neve Debreceni Kollégiumi Kórus volt, hamarosan csak mint Csenki Kórust emlegették. Korszerű, bátor és hagyományteremtő tett volt a Kollégium nagyszerű, de a 20. századi zene megszólaltatásához már szűk hagyományán túllépni. Bár a kórus csak öt éven át élt, karnagya ennyi idő alatt szinte csodákat ért el vele. Megalakulásuk után pár hónappal már a vegyeskari irodalom egyik csúcsát jelentő Jézus és a kufárok című Kodály szerzeménnyel léptek fel. Ők mutatták be először Magyarországon Bartók: Négy magyar népdal című ciklusát — addig egyetlen magyar kórus sem tudott megbirkózni a mű nehézségeivel. Anyaintézményük és az Arany Bika nagyterme mellett énekeltek egészen kis falvakban is, ugyanakkor 1948-ban páratlan sikerrel vendégszerepeltek Svájcban (Ernest Ansermet berni lakása előtt még szerenádot is adtak a világhírű karmesternek, aki tervbe vette, hogy a kórus élén elvezényeli a Cantata profanát és a Psalmus Hungaricust; e gyönyörű terv a politikai helyzet megváltozásával sajnos nem válhatott valóra). Lemezfelvételeket készítettek, hangversenyeiket többször sugározta a rádió, felléptek a Zeneakadémián és a Világ Ifjúsági Találkozó keretében az Operaházban. 1948 augusztusában a Budapesten megrendezett első nemzetközi munkáskórus versenyen elnyerték a vegyeskari kategória nagydíját.
Járdányi Pál ezt írta róluk egy fővárosi koncertjük után:
„A debreceni kórus produkciójának a hangszín eredetisége, átható csengése ad különleges értéket. A jobbára paraszti származású fiatalok torkából oly egészséggel és romlatlan erővel hangzottak fel Nyugat és Kelet dallamai, amihez hasonlót budapesti kórustól soha nem hallottunk.”
Két legnagyobb vállalkozásuk a Cantata profana és a Psalmus Hungaricus megszólaltatása volt 1949. március 27-én a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekarral és operaházi szólistákkal az Arany Bika nagytermében, illetve 1950. júniusában Kodály Székely fonó című művének szcenírozott előadása, amellyel a Mester jelenlétében avatták fel a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadot. Kodály szerint a Csenki Kórus jobb volt, mint az operaházi énekkar…
Csenki nagy terveket szőtt egy Kórusművészeti Kollégium megalapításáról (kezdő lépéseit meg is tette), valamint tervezte a kórus szólistákkal való kibővítését, s ezen a módon „megvalósítani a debreceni állami operaház nagy gondolatát” — amint egy korabeli interjúban fogalmazta. A főváros azonban közbeszólt, Csenki Imre 1950-ben az akkor létrehozott Magyar Állami Népi Együttes vezető karnagya lett.
Debrecenből távozva Csenki világszínvonalú énekkari kultúrát, igényes, zeneszerető és –értő közönséget hagyott maga után.
Törekvéseit a történelmi múltú Kántus folytatta, amely fiúkórusból vegyeskarrá alakult a Dóczy Leánygimnázium államosítása (1952) után. Ehhez a közvetlen alkalmat a Szovjetunióból Debrecenbe érkezett Nyikoláj metropolitának díszdoktorrá avatása szolgáltatta. Az eseményen a Kántusnak ószláv egyházi énekeket kellett énekelnie, s a felelgetős énekléshez női karra is szükség volt. A református gimnázium lányai készséggel segítettek, s a díszdoktorrá avatás után is a kórusban maradtak.
Az énekkar 1997-ben elnyerte a Magyar Örökség díjat. Az utóbbi évtizedekben több zeneszerző írt és ajánlott számára művet:
Gárdonyi Zoltán: Élet és békesség, Memento, Az Isten emberének imádsága (a 90. zsoltár), Bethlen Gábor éneke, Epigramma Kodály Zoltán emlékére
Bárdos Lajos: Az Úr érkezése (Ady Endre verse), Bartók Béla békefohásza (szöveg: Balássy László), Tiszta patakod partjainál (szöveg: Szalkai Lajos)
Vass Lajos: Furor bestiae (Kiáltó szó), Kőrösi Csoma Sándor üzenete (Magyari Lajos verse), Kis karácsonyi ének (Ady Endre verse)
Birtalan József: Templom és iskola (Reményik Sándor verse)
Gárdonyi Zsolt: Hálaadó ének, Adeste Fideles
Szokolay Sándor: Grádicsok éneke (134. zsoltár)
A Kántus előadásában meghallgathatjuk Bárdos Lajos Ady versére komponált remekét:
Miután időrendben áttekintettük a Kollégium zenei életét, nézzünk néhány további színes, érdekes epizódot, újra a régmúlttól kezdve!
Hányoki Losonczy István a kollégium diákja, majd kőrösi partikulájának (fiókintézetének) rektora volt. 1754-ben kelt énekeskönyvéből számos részlet bekerült a református egyházi énekek, dicséretek közé. Ő volt a szerzője a Három kis tükör (1773) című munkának is, amely nemzedékeken át a népiskolák tankönyve volt.
1773 és 1780 között itt volt diák Pálóczi Horváth Ádám. A kömlődi református lelkész fia tizenhárom évesen kezdte debreceni tanulmányait. A legendás Hatvani professzor egyik kedvenc diákja volt, csak – mint nagy korhely és nagy nótás fiatalember – nehezen tűrte a Kollégium puritán törvényeit. 1780 elején, hogy elkerülje a kicsapatást, önként elhagyta az iskolát. Nevezetes Ötödfélszáz énekeiben sok itt tanult dalt lejegyzett.
1778–1795 között tanult a Református Kollégiumban Csokonai Vitéz Mihály. Bár őt elsősorban az irodalomtörténet tartja számon, erős köze volt a zenéhez is. Fuvolája féltve őrzött ereklye, a Csokonai Emlékszobában tekinthető meg – bár annak idején a puritán iskolavezetés ennek használatáért is elmarasztalta…
Amikor 1868-ban megrendezték az első debreceni „országos dalárünnepélyt és dalárversenyt”, az ünnepségen részt vevő Erkel Ferencet másnap az Oratóriumban „holtig tartó dalárkarnagynak” választották.
A Kollégium udvarán mutatták be 1934 júniusában Kodály Zoltán Háry János című daljátékát a zeneszerző jelenlétében. Helyi zenekar és kórus élén Ferencsik János vezényelt, a címszerepet Palló Imre alakította. Ez volt a mű első szabadtéri előadása.
A Református Kollégium tanítóképzőjében végzett 1946-ban Vass Lajos.
Az 1950-es évek első felében itt végezte középiskolai tanulmányait Vántus István, s mellette zeneszerzést hallgatott a zeneművészeti szakközépiskolában.
Utolsó szemelvényünk a régmúltból a közelmúltba és a mába vezet. Nézünk meg egy portréfilmet Berkesi Sándorról, aki 1967 óta a Kántus karnagya!
Források a teljes sorozathoz:
Papp Antal: Debrecen. Bp. Panoráma, 1976
Kovács Gergelyné: Debrecen. Bp. Panoráma, 1982
A debreceni Református Kollégium és Nagytemplom. Debrecen, Püspöki Hivatal, 1997
Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György és a kollégiumi zene. Bp. Akadémiai Kiadó, 1978
ifj. Fekete Károly: A debreceni Nagytemplom orgonájának múltja. = Fekete Károly, ifj. – Sepsy Károly: Korok és képek a debreceni Nagytemplom zenei életéből. Debrecen, 2001
Küllős Imola: Utószó. = Énekes poézis. Válogatás Pálóczi Horváth Ádám Ó és új mintegy Ötödfélszáz énekek … c. kéziratos dalgyűjteményéből. Bp. Magyar Helikon, 1979
Debrecen zenei élete a századfordulótól napjainkig. Debrecen, Megyei Városi Tanács, 1975
Gajdics Sándor: „Örömet intő két kéz”. Debreceni Kollégiumi Kórus. Csenki Imre. Debrecen, 1992
Berkesi Sándor: Emlékbeszéd Vass Lajos domborművének átadásán. = Zeneszó 1996. 7.
Kürti Katalin, Sz.: Köztéri szobrok és épületdíszítő alkotások Debrecenben és Hajdú-Biharban. Debrecen, 1977
http://www.kantus.hu/index.php?page=cv/BerkesiSandor.php
