Pad Zoltán, a Magyar Rádió Énekkarának vezető karnagya nemrég ünnepelte 40. születésnapját. A jeles alkalomból kérdeztük őt pályájáról, a hazai és nemzetközi kóruséletben betöltött szerepéről, valamint az általa már hatodik éve vezetett együttes 70., jubileumi évadáról.
– A járványhelyzet sok mindent felülírt az elmúlt hónapokban, azt látjuk viszont, hogy a szimfonikus zenekarok fokozatosan térnek vissza a járványidőszak előtti munkába. Mennyire más a kórusok helyzete?
– Sok német nyelvű tanulmányt olvastam ezzel kapcsolatban, hiszen számos tudományos alapokon nyugvó kutatás foglalkozik a járvány által befolyásolt komolyzenei élet újraindításának egészségügyi feltételeivel és lehetőségeivel. Valódi kísérleteket végeztek, olyan együttesek bevonásával mint például a Bécsi Filharmonikusok, vagy a Bajor Rádió Énekkara. Az eredményeknek megfelelően a legnagyobb kitettség a fúvósoknál van, ugyanakkor a zenekari munka még így is veszélytelenebb egy kóruspróbánál. Mindenesetre európai konszenzus van kialakulóban arról, hogy a hétköznapokban is ajánlott másfél méteres távolságot betartva mi is újrakezdhetjük a munkát, még ha csak kamaraformációkban is.
– Március óta több fellépést is le kellett mondani, hogyan tudtok tervezni ilyen feltételek mellett?
– Valóban fontos hangversenyek maradtak el, többek között a márciusi Monteverdi Vespro-koncert. A mostani állás szerint még az augusztus 28-ra tervezett Striggio-mise előadását is le kell mondanunk, hiszen ezt a grandiózus, 40 és 60 szólamú darabot a Nemzeti Énekkarral közösen, hatalmas létszámban adtuk volna elő. Mindezek ellenére én előre tekintek, és azt gondolom, hogy kamarában még ennek az évadnak a végén is meg tudjuk mutatni magunkat.
– Ha pedig a továbbiakat nézzük, a következő évad a jubileumról szól, hiszen a Magyar Rádió Énekkara fennállásának 70. évfordulóját ünnepli.
– Az a jó hír, hogy az augusztusi koncertet leszámítva a már a járvány előtt készen álló évadterven nem kellett változtatnunk. Összesen hat bérletet hirdettek meg a Magyar Rádió Művészeti Együttesei, amelyek keretében elősorban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarára támaszkodva, a Gyermekkórust is bevonva egy nagy és széles repertoárt fogunk bemutatni. Ami számomra a legfontosabb, hogy lesz egy nagyszabású jubileumi ciklusunk, hiszen nem mehetünk el amellett a hét évtizedes teljesítmény mellett, amit ez a kórus a magáénak tudhat, és ami európai viszonylatban is ünneplésre ad okot.
Liszt egyik legjelentősebb művét, a Krisztus-oratóriumot mutatjuk be három koncerten, mégpedig három olyan karnaggyal, akik egykor vezető karnagyként álltak az együttes élén. Sajnos id. Sapszon Ferenc már nem lehet velünk, de vendégül látjuk majd Erdei Pétert, Strausz Kálmánt és Somos Csabát, május 9-én pedig, mintegy zárásként, én vezénylem majd Liszt Koronázási miséjét.
– Te magad 2014-ben vetted át a kórust, milyen elképzelésekkel érkeztél, és azokból mit sikerült megvalósítani?
– Nagy lelkesedéssel és kész tervekkel jöttem az együtteshez, hiszen önmagában megtisztelő érzés volt, hogy felmerült a nevem. Amikor a minőségről kell számot adni, azt hiszem, hogy a Magyar Rádió Művészeti Együttesei nagyon jó helyzetben vannak, hiszen a működésből adódóan az úgynevezett Z-felvételek (stúdiófelvételek) a napi rutin részét képezik. Ezek pedig olyan kordokumentumok is egyben, amelyek egyértelműen önmagukért beszélnek.
A kórust tekintve azt kell mondanom, hogy a Rádióénekkarnak egy nagyon jellemző, összetéveszthetetlen hangzása van, amely olyan oratóriumkórusként határoz meg minket, amely képes a finomabb, a cappella koncertek előadására is. A hangzásideál tehát adott, amit viszont folyamatosan a régi és új tagok életkorának megfelelően kell alakítani, az ehhez kapcsolódó repertoár helyes megválasztásával. Most egyébként éppen egy olyan időszak következik, amikor több, a nyugdíjkorhatárt elért kollégát kell elengednünk, az új belépők pedig természetesen akár eddig ismeretlen irányokat is megnyithatnak.
– Számos nemzetközi tapasztalattal rendelkezel, ezek hogyan befolyásolják a munkádat?
– A Magyar Rádió Énekkaránál töltött eddigi hat évem alatt alapvetően három dologhoz ragaszkodtam. Egyrészt, hogy rajtam kívül más karnagyok is vezényeljék a kórust, akik új színt, új felfogást hoznak, és észrevételeikkel az együttes kifejezési skáláját gazdagítják. Mivel az Európa vezető együtteseinél (és azt gondolom, hogy a legnívósabb együttesek ezen a földrészen találhatók) vezető karnagyként dolgozó kollégákat többnyire személyesen ismerem, követem a munkásságukat, ezért nagyjából sejtem, hogy kinek milyen repertoár állna jól, és egy reményeim szerinti nagyszerű hangversenyt megelőző próbafolyamatban miben tudná a Rádióénekkar fejlődését a leginkább szolgálni. A következő évadban például Peter Dijkstra és Martina Batič látogatnak el hozzánk.
A vendégkarnagyok mellett szorgalmazom azt is, hogy lehetőséget kapjunk külföldi turnék megvalósítására, hogy a kórus ismét megbecsült része legyen a nemzetközi körforgásnak. A harmadik pedig természetesen az a cappella bérletek, ahol szemtől szemben a közönséggel tudjuk megmutatni, hogy mit tudunk. Arról nem is beszélve, hogy ez elmélyült műhelymunkára ad lehetőséget, amelynek eredménye akkor is hallatszik, amikor oratóriumot, vagy éppen operát éneklünk. Ez az a három pillér, ami lehetővé teszi, hogy olyan együttműködéseknek tegyünk eleget, mint például Eötvös Péter darabjainak előadása a Salzburgi Ünnepi Játékokon, de említhetném a Bécsi és a Berlini Filharmonikusokkal közös projektjeinket, vagy akár a bergamói Donizetti Fesztivált.
– Nemrég ünnepelted 40. születésnapod. Egy kerek évforduló kapcsán elgondolkodik az ember?
– Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy munkáim sokasága nem engedte, hogy túl sokat gondolkozzam ezen, hiszen a magunk mögött hagyott nehéz hónapok is elmélyült munkával, hosszú távú tervezéssel, tanulással teltek. Ugyanakkor, ha megállok egy pillanatra, elmosolyodom. Eddigi életemet nap mint nap a minőségi kórusmuzsika közelében tölthettem, az utóbbi évtizedben pedig olyan együttesek vezető karnagya lehettem, mint a Kodály Kórus Debrecen, vagy a Magyar Rádió Énekkara. Vendégként az elmúlt években meghívást kaptam a legjelentősebb hivatásos énekkarokhoz.
Visszajárok Stuttgartba, Lipcsébe és Párizsba is, emellett pedig megfordultam a lengyel és a horvát rádiókórusoknál is. Nemrég Paul Hillier hívott meg a saját együtteséhez Dublinba egy koncert erejéig, és habár a járvány miatt a hamburgi megjelenésem az Elbphilharmonie-ban elmaradt, még sincs okom panaszra, tervem viszont annál több van.
– Mit lehet ezekről tudni?
– Szeretnék még több stúdiómunkát végezni a Magyar Rádió Énekkarával, azt hiszem, az lenne az ideális, ha évadonként legalább egy hónapot ki tudnánk szakítani erre a fajta munkára. Ahogy már korábban is említettem, nekünk lételemünk a hangrögzítés, még akkor is, ha a felvételek eredményei nem feltétlenül kereskedelmi forgalomban elérhető lemezekben foghatók meg, hanem sokkal inkább a Magyar Rádió archívumának gazdagodásában. Fontosnak tartanám egyébként a rögzítésre szánt repertoár bővítését is: elengedhetetlen lenne, hogy azzal támogassunk fiatal zeneszerzőket, hogy teret adunk új darabjaiknak.
