Klarinétosnak készült, majd az emberi hang és a kórusművészet szerelmese lett, ma pedig az ország egyik legrangosabb énekkarának, az idén hetven esztendős Rádiókórusnak vezetője. Pad Zoltánnal Kecskés D. Balázs zeneszerző az együttes múltjáról, jövőbeli terveikről, és a „nagy leállás” hatásairól is beszélgetett.
– Elsősorban a Magyar Rádió Kórusának vezető karnagyaként ismer téged a szakma. Hogyan lettél karvezető?
– Izgalmas kezdet volt. Általában senki nem gondolja kisgyerekkorában, hogy karvezető lesz: a hangszeres szólista karrier vagy a karmesteri pálya többeket vonz. Mint a legtöbb zenész, én is hangszeresként kezdtem. Klarinéton játszottam, és zongorázni is tanultam. A szombathelyi konzervatóriumban azonban kiderült, hogy nem megfelelő technikával játszom a klarinéton, így át kellett állnom egy teljesen más játékmódra. Éppen ebben az időben kezdett el komolyan foglalkozni velem Paulik Ákos, a szolfézstanárom, akinek bátorítására jelentkeztem szolfézs-zeneelmélet szakra. A kor legjobb minőségű régizenei felvételeit adta kölcsön, amelyek rögtön meghozták a kedvemet a kóruszenéhez. A művek hallgatása közben szerettem bele az emberi hangba, annak egyediségébe és sokszínűségébe. Világossá vált a számomra, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Két év múlva – akkor nagy meglepetésemre – felvettek a Zeneakadémiára, és rá egy évre megalapítottam saját kórusomat, a Buxtehude Kamaraegyüttest. Innentől fogva nem lehetett erről a pályáról eltéríteni.
– Jelenleg az ország egyik legfontosabb kórusát vezeted. Milyen út vezetett ideáig?
– Sok kórussal dolgoztam előtte itthon és külföldön is. Ezt a „szamárlétrát” azt hiszem, végig kell járni ahhoz, hogy valaki egy a Rádiókórushoz hasonlóan nagy múltú, profi együttes élére kerülhessen. 15 éves voltam, mikor a szülőfalum dalkörét vezetni kezdtem és utána 10 évig dolgoztam velük. Münchenben is tanultam, ott is volt alkalmam vezényelni, majd a pekingi Központi Zeneakadémián vezettem két kórust. Itthon a Kodály Intézet kórusának karnagya lettem, közben pedig nagy álmaim voltak: pályázaton jelentkeztem a debreceni Kodály Kórus élére, és 29 éves koromban az együttes vezető karnagyává választottak. Nagyszerű élmény volt együtt dolgozni az acapella irodalomban rendkívül jártas együttessel. Öt évig voltam a vezetőjük, ezután kerültem a Rádiókórushoz. Idén a hetedik évadomat kezdem itt.
– Mesélj, kérlek, a Rádiókórusról. Mióta áll fenn az együttes, miben különbözik koncertkórusoktól?
– Annak a korszaknak, amelyben a rádió volt a legfontosabb információ-áramoltató közeg, régen vége van. A rádiókórusok Európa-szerte körülbelül 20-30 éve a még helyüket keresték, mostanra, úgy gondolom, hogy megtalálták.
Addig a legfontosabb feladatuk az volt, hogy a rádió számára műsorokat, tartalmakat gyártsanak, lemezeket vegyenek fel. Ez mostanra kicsit átalakult: a „rádiókórus” nevet viselő együttesek az egész világon jellemzően az ország legszínvonalasabb együttesei – így van ez Németországban, Svédországban, vagy nem messze tőlünk, Lengyelországban, Szlovéniában, Horvátországban, és itthon is mindig így volt. A Magyar Rádió kórusa a 70. életévét tapossa, de ezt közel sem nyugdíjasként teszi! 1950-től kezdve sűrűn váltották egymást a karnagyok, majd jött Sapszon Ferenc, aki 25 évig vezette az együttest. Ő volt az, aki azzá az oratóriumkórussá formálta, ahogyan ma ismerjük. A kortárs zene mindig is nagyon fontos volt az együttes életében, és rengeteg stúdiófelvétel kötődik a kórushoz. Gyakran lépünk fel a Magyar Rádió által is közvetített koncerteken. Hetven év alatt több mint nyolcvan lemez készült a kórussal, és a világ legnagyobb fesztiváljain szerepeltünk. Nemrég például a Salzburgi Ünnepi Játékokon Eötvös Péter Oratorium balbulum című művét mutattuk be a Bécsi Filharmonikusok kíséretében. De dolgoztunk együtt Simon Rattle-lel és a Berlini Filharmonikusokkal is – nagyon hosszú a lista.
– A világ legjobb együtteseivel dolgozol együtt, rendkívül feszes időbeosztásod van. Hogyan élted meg a karantént, a „nagy leállást”?
– Ha egyedülálló, és nem családos művészként éltem volna át ezt az időszakot, biztos vagyok benne, hogy sokkal nehezebb lett volna. De így, hogy feleségemmel együtt hat csodálatos gyereket nevelünk, volt elég feladat ebben az időszakban is. Ugyanakkor hiányzott az a szellemi pezsgés, ami egy rendkívül magas színvonalú kórusnál tapasztalható. A karantén alatt elsősorban a billentyűs irodalomban merültem el.
Leültem este zongorázni, végigjátszottan a Wolhtemperiertes Klavier két kötetét és egyéb Bach darabokat – ezek a művek valóban mindennapi kenyeremmé váltak.
Emellett műsorokat találtam ki és jegyeztem fel – a következő két-három évre el vagyok látva jó gondolatokkal, ötletekkel!
– Lehet hasznos egy ilyen nagy leállás egy kórus számára?
– Ez egy igen nehéz kérdés. Látni kell, hogy a hivatásos együtteseknek rendkívül sok feladatuk van.
Az énekesek esetében van egyfajta „hangi végesség”, a hangszálakat nem lehet új húrra cserélni, nagyon vigyázni kell rájuk.
Ez az időszak arra is jó volt, hogy a kórusművészek tudjanak egy kicsit pihenni – ez valószínűleg nagyon jót tett nekik. Ugyanakkor nem nagyon tudtak kimozdulni, és az otthoni gyakorlás pedig – a nagy hangerő miatt – nehéz dolog az énekesek esetében. A kóruséneklés lényege a hangok összecsiszolása, az agogikai gesztusok összehangolása.
Egy konferenciát le lehet bonyolítani elektronikus platformon, de a kóruséneklés vagy a finom hangszeres összjáték esetében ez egyszerűen nem működik, jelenleg nem áll rendelkezésre erre alkalmas online felület.
Óriási zenei élmény volt, hogy hosszú hónapok után júniusban újra tudtunk próbálni, ugyanakkor megnehezíti a munkát, hogy most fele létszámmal – huszonnégy fővel – dolgozunk, és a biztonságos oldaltávolságokat is tartanunk kell.
– A megváltozott körülmények hatására számtalan online koncert vált elérhetővé, mindenhol keresik a lehetőséget a koncertélmény újfajta eszközeinek megteremtésére. Hogy látod, lesz-e hosszútávú hatása a mostani időszaknak a koncertéletre? Látsz-e perspektívát az online koncertekben?
– Érdekes, hogy a különféle együttesekből mit hozott ki ez az időszak. Én az online koncertekben kevésbé hiszek. Abban inkább, ha az együttes együtt muzsikál, amit online is közvetítenek – így az élő zene élménye jön létre, bár abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a hallgató megkapja ugyanezt az élményt, amit egy koncertteremben. Ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell vallani, hogy ez a műfaj élőben az igazi, és fontos, hogy az előadók kommunikálhassanak a közönséggel és figyelhessék a reakciójukat. Az előadóknak érezniük kell, hogy „valami betalált” – ez pedig nem lehetséges online. Az egy másik kérdés, hogy a koncerteknek ez a formája alkalmas-e figyelemfelkeltésre, de ez nem annyira művészeti, mint inkább marketingkérdés. Nagyon sok együttes próbálkozott különféle megoldásokkal, és van, amelyik jól sült el. De nem lehet egy Bartók 2. zongoraversenyt online megcsinálni, nincs ember, aki végighallgatja, pedig zseniális mű. Egészen egyszerűen hígul így a közeg. Esterházy Pétert tudom idézni az Oratorium balbulumból: „a kultúra húslevese felhígul”. Most, hogy hosszú idő után a nyár folyamán voltak koncertjeink az együttessel, azt éreztem, hogy végre újra „tudok a hangszeremen játszani”. Ezt az érzést hangszeres muzsikusok talán kevésbé ismerik, ők tudnak gyakorolni otthon is.
Nekem viszont a „hangszereim” ott ültek a karanténban! Óriási élmény volt, hogy újra színeket tudtam „kikeverni” kóruson, és azzal az igénnyel muzsikálhattam, amely számomra zeneileg kielégítő.
– Említetted, hogy neked a régizene vezetett el a karvezetéshez, ugyanakkor azt is láthatjuk a műsoraidból, hogy rendkívül széles repertoárt vezényelsz. Van olyan korszak, amelyik a legközelebb áll hozzád?
– Ezen én is sokat gondolkodtam. Ha egy együttes – mondjuk valamelyik német rádiókórus – műsort kér tőlem, akkor általában hebegni-habogni szoktam, mert annyira szeretek mindent Ockeghemtől kezdve egészen a tegnap megírt darabokig, hogy nagyon nehezen döntök egy-egy korszak mellett. Bár többnyire Bartókot és kortárs magyar műveket szoktam javasolni. Bartóknak a Magyar Népdalok elképesztő nehézségű ciklusát magyarul adtuk elő Franciaország, Németország és Írország vezető együtteseivel, amire nagyon büszke vagyok. Tulajdonképpen mindent szeretek, ami minőségi. Most az új ötletem az, hogy Palestrina miséket adjunk elő kortárs motettákkal. De az oratorikus irodalomból a Haydn-misék, Bach-kantáták és passiók, a Schubert-misék vagy Brahms Német Rekviemje is nagyon közel állnak hozzám. Innen már csak egy lépés Schönberg Friede auf Erdenje, és már szinte már szinte napjaink zenéjénél tartunk…. Szóval nem nagyon tudok választani, mindent szeretek.
– Tehát a kortárs zene is jelen van életedben. Látsz főbb irányokat a kortárs kóruszenében?
– Régióról-régióra nagyon változik a kép, általánosságban azt látom, hogy az egyéni hang sajnos egyre kevesebb. Míg a hetvenes-nyolcvanas években jól el lehetett különíteni egymástól az egymás mellett párhuzamosan élő stílusokat, mostanra mintha a határok kicsit elmosódtak volna, és kevésbé lennének karakterisztikus különbségek. A 80-as éveket különösen szeretem. Ekkor jelen volt a neoromantikus irány, amelynek itthon is nagyszerű képviselői voltak, valamint a Kurtág-Ligeti-Jeney féle vonal, majd jöttek a minimalisták, kicsit később pedig az Arvo Pärt-féle iskola. Mostanra úgy látom, hogy a legnehezebb dolog olyan darabot írni, ami belülről fakad és megfogja a hallgatókat. Rengeteg darabot átzongorázom, nagyon sokszor találkozom Kodály, Arvo Pärt vagy Eric Whitacre utánérzésekkel. Ők természetesen fontos szerzők – gondoljunk csak arra, hogy milyen delejes hatása vannak, ha egy Pärt-féle gyönyörű akkord megszólal –, de mégis jó lenne újat is hallani. Tizenkétfokú zenék közül is volt, ami nagyon tetszik, pl. Szőllősy András Planctus Mariae című darabja. Minden jól működik, ha van mögötte szándék és kifejezési vágy, de ne azért írjunk darabot, hogy pályázatokon nyerhessen, mert akkor vagy bombasztikus lesz, vagy esetleg valamilyen bevált stílust fog utánozni. Sokat beszélgetek zeneszerzőkkel, akik kórusdarabokat írnak, és nagyon kritikusan szoktam áttanulmányozni a műveiket. Ha a Magyar Zeneművészeti Társaság tagjai bepillantanának a kottatáramba, eléggé megrökönyödnének, mert a kották tele vannak a megjegyzéseimmel: a szerző itt tette le aznapra a tollat, itt folytatta, ez a harmónia csak azért van itt, hogy visszavezessen a főhangnembe… Van, hogy a szerzőkkel is beszélek erről, és beismerik, hogy helyesek voltak az észrevételeim.
A szerző, Kecskés D. Balázs
Kecskés D. Balázs 27 éves ifjú komponista, de máris a Zeneakadémia zeneszerzés tanszékén oktat. Számos zeneszerzésverseny díjazottja, munkásságát 2020-ban Artisjus díjjal ismerték el. A klasszikus zenetörténet alapvető inspirációs forrás a számára, műveiben gyakran nyúl régebbi formákhoz, harmóniákhoz – új összefüggéseket keresve. Széles alkotói repertoárjából kiemelkednek az emberi hangokat foglalkoztató műfajok: különösen szívesen komponál kórusra. Interjúalanyához, Pad Zoltánhoz régi szakmai kapcsolat fűzi, a Magyar Rádió Kórusa 2021-ben fogja előadni Kecskés D. Balázs Komm című díjnyertes darabját.
