Nemrég került bemutatásra a Pesti Színházban Florian Zeller Moliére-díjas színműve, Az apa. A darab sötét témát, a demenciát dolgozza fel bravúros humorral. Az előadás kapcsán a főszerepet alakító Kern Andrással beszélgettünk – akivel az idősíkok keveredése által különböző személyes „emlékpontokat” is érintettünk. Vígszínházi fénykor, generációs együttműködés egykor és ma, Várkonyi-féle pedagógia és persze az SZFE-ügy.
– Milyen új, eddig nem tapasztalt dolgokkal találkozott a járványhelyzet kapcsán a próbafolyamatnál?
– Voltak furcsaságok. Például megbetegedett valaki a társaságból, minket pedig elküldött a színház karanténba. Két negatív teszttel azonban kiváltottuk a kéthetes vesztegzárat, így egy hét leállás után folytathattuk a munkát. Az is szokatlan, hogy nem volt teltház a premieren – ilyen régebben egyszerűen elképzelhetetlen lett volna a Pesti Színházban. Azt szoktuk meg, hogy dugig van a nézőtér az előadásokon – a bemutatón pláne! – most pedig nem. Megszokható a félház, a háromnegyedház, de azért nem az igazi. Szerencsére próbálnak úgy ültetni a nézőtéren, hogy úgy tűnjön nekünk, mintha tele lenne a nézőtér – a színészeknek az a jó érzés, ha sokan vannak. Most ez van, ezzel kell barátkozni, de reméljük lesz másképpen is.
– Hogyan boldogultak a távolságtartással, a maszkozással? Működik ez egyáltalán egy próbafolyamat alatt?
– Nem igazán működött. Egy próbán, amikor a rendező – itt Valló Péter – azt mondja, hogy menj ide, menj oda, közelebb, időnként egymástól húsz centire ordítunk egymásra. Elég nehéz távolságot tartani egy próba alatt. Egy darabig maszkban dolgoztunk, azonban rájöttünk, hogy nem lehet fedett arccal játszani! Egyáltalán nem látszik a mimikánk, nem lehet jól hallani, az artikuláció is csorbul. Szóval felborult rendesen a megszokott rendszerünk.
– Ön szerint, mi a legjellemzőbb Florian Zeller optikáját tekintve ennél a darabnál?
– A humora – ez a keresztbe gondolkodás nagyon érdekes, egyedi. Az apa rendkívül sötét témát, a demenciát járja körbe, de zseniális humorral. Bátran, erősen mutat be egy kemény történetet, nagyon szerethetően és befogadhatóan. A betegség csúnya folyamat és borzalmas mind a beteg, mind a körülötte lévők számára, a színdarab ennek ellenére mégsem keserves hangvételű.
A formával is rafináltan játszik a szerző, hiszen például egy jelenetet több szemszögből is megmutat. Az idővel is furcsán bánik, gyakran összekuszálja a lineáris elbeszélésmódot azzal, hogy ide-oda ugrál időben. Azt sem mondja meg, hogy nyolc-tíz év alatt játszódik-e ez a történet, vagy egy nap alatt. Irtó tehetségesen van megírva! Jó volt próbálni és jó játszani is.
– Milyen volt megismerni Andrét? Milyen ez a fickó?
– Olyan, mint a többi! Mindig, minden szerep ugyanúgy indul. Mindig kicsit bajban vagyok, ha új darabot próbálok. A színészet egy mindig újrakezdős pálya. Hiába van előző este nagy sikere az embernek valamiben, amikor jön egy új darab, ismeretlen karakterrel, kezdődik minden elölről! Szerintem nem sokat segít a rutin, a tapasztalat, az évek. Minden szerepet a nulláról kell felépíteni, de pont ez az izgalmas benne! Az ember sokszor azt sem tudja, hogy merre van előre, a hátráról már nem is beszélve! Itt is ugyanúgy ment ez a barátkozás, mint más, ezt megelőzőnél. Idő, türelem kellett ahhoz, hogy összerázódjunk Andréval, aki folyton összekuszálja az időt, vagy az őt.
– Ha már idősíkok felbomlásánál tartunk, ugorjunk kicsit időben, mondok egy idézetet: „Ha nagyon szúrja a zabszem a fenekét, hát menjen, de a tíz évből még csak öt telt el. Várjon szépen még ötöt!”
– Igen. Ezt Várkonyi Zoltán mondta nekem annak idején, amikor el akartam szerződni a Vígszínháztól.
– Aztán mégis maradt. Nem merült fel többet, hogy átmenjen máshova?
– Felmerült, de aztán mégsem mentem, nem tudom miért. Vidékre akartam szerződni, de annyira pesti voltam, hogy nem igazán tudtam volna elképzelni az életemet máshol. Maradtam, és azt hiszem, ezt a döntést azóta sem bántam meg. A Vígszínház már körülbelül a második otthonom. Ez alatt az ötven év alatt olyan sok remek rendezővel, színésszel, remek kollégával dolgozhattam itt együtt, hogy olyan, mintha nyolc másik társulatnál lettem volna. Dolgoztam katonás, kaposvári, moszkvai, szóval mindenféle rendezővel. Voltam ezzel-azzal, voltam ennek a férje, annak a szeretője, annak az ügyvédje, ennek a barátja, egyszóval rengeteg féle szerepet és nagyon sok féle helyzetet éltem meg anélkül, hogy elmozdultam volna innen.
– Egyfajta „fénykorként” értékelik ma a hatvanas-hetvenes évek vígszínházi miliőjét. Valóban az volt, vagy ez egyfajta nosztalgikus romantizálás?
– Is-is. Valóban volt abban az időszakban valami rendkívüli. Egyrészt elképesztő színészek voltak, másrészt Várkonyi Zoltán remekül tudott színházat igazgatni. Könnyű kézzel, őrült érzékkel, vele született tehetséggel csinálta. Hihetetlen gyorsan hozott fontos döntéseket, legtöbbször helyesen.
A főiskolán is rengeteg dolgot tanultunk tőle, nagyszerű pedagógus volt. Nehézség és görcs nélkül dolgozzunk, ez talán az egyik legfontosabb, amit tőle tanultunk. Az embernek lazának kell lenni, a legvadabb szituációban is. Amikor vívunk, harcolunk a színpadon, akkor sem szabad az egész testünket és hangszálainkat tönkretennünk, mert másnap is van előadás.
– Igaza volt?
– Az ember akkor még nem igazán értette, mit akar a tanár úr, de most már annál inkább. Szemléletet, világnézetet, ízlést, iróniát, önreflexiót, az érzelgősség elutasítását, a giccs felismerésére való érzéket kicsiszolta bennünk. Ilyesmiket lehetett Várkonyitól tanulni, ezek pedig nagyon fontos, életet, pályát meghatározó értékek. Alapvetően egy nagyon széles látókörű, nyugat-európai stílusú pasas volt.
– Ezek alapján a pedagógiai aspektusok alapján, mit szólna Várkonyi, ha meglátná most a vas utcai színteret?
– Nem igazán tudom, hogy mit szólna. Nagyon más világ volt az övé, de minden bizonnyal nagyon el lenne kenődve.
– Ön hogyan értékeli az SZFE-ügyet, egy ilyen tartalmas főiskolai múlttal, máig ható útravalóval?
– Nagyon drukkolok a fiataloknak, hogy ne vegyék el tőlük azt, amit szeretnek, és amit szeretnének. Ne kényszerítsenek rájuk valami olyasmit, amit egyáltalán nem akarnak, mert annak semmi jó vége nem lesz. Irtó nagy lendülettel képviselik azt, amiben hisznek, én pedig teljes szívvel mellettük állok. Tenni nem sokat tudok értük, de legalább lélekben velük vagyok és támogatom őket.
– Az előbb említett „fénykorban” nagy volt a tisztelet az idősebb korosztály iránt. Milyennek érzékeli most a fiatalok viszonyulását az idősebb nemzedékhez?
– A világ nagyot változott. Ez nem azt jelenti, hogy nem tisztelnek minket, sőt! Csak egészen másképp jelentkezik, mint akkoriban. Nekünk eszünk ágába nem jutott volna Páger Antalt, Bulla Elmát, Sulyok Máriát tegezni, ezek a mai fiatalok meg bejönnek, tegeződni kezdünk és ez rendben is van így. Egyáltalán nem zavar a lazaság, sosem hittem abban, hogy a színház templom, ahol hibátlanul, alakoskodva kell viselkedni, vagy hajlongani kell egymásnak. Ez egy munkahely, ahol mindenki, mint az őrült dolgozik azért, hogy jó előadás jöjjön létre.
Nagyon korán sikerült eljutnom külföldre, főiskola után jártam Londonban, és bizony csodálkoztam azon, amivel kint szembesültem. Magyarországon akkoriban az emberek ünnepélyesen felöltöztek a színházba, fehér ing, nyakkendő, sötét öltöny, kiskosztüm, estélyi, minden, ami kell. Az angolok meg bejöttek a színházba az utcáról, pulóverben, hátizsákkal. Sokkal hétköznapibb és magától értetődőbb dolog volt egy előadást megnézni ott, mint itthon – és ez véletlenül sem jelenti azt, hogy azért, mert Joe tornacipőben jött valaki előadásra, nem viselkedett volna kulturált, európai módon. A jó modor ugyanúgy megmaradt, csak ez a külsőséges erőlködés lekerült róluk. Nekem ez a hozzáállás jobban tetszik, mint az öltönyözés. De, visszakanyarodva, itt van nálunk két különböző generáció, akik együtt próbálnak, együtt játszanak és minden a maga természetességében megy.
– Milyennek érzékeli a hangulatot a Vígszínházban most, az igazgatóváltás után? Van szembetűnő különbség?
– Most remekül érzem magam, mert Az apa nagyszerű darab, és jó csinálni. Nem volt könnyű Rudolf Péternek feszültségmentessé tenni a színház belső életét – itt a covid19 például, ami ötpercenként csinál valami bajt – de talán máris sikerült. Úgy látom általában, hogy mindenki örül. Engem egyébként kevésbé érintettek azok a dolgok, amelyekről annyit írtak az Eszenyi-korszak vége felé. Azé’ má’ elég öreg vagyok ahhoz, hogy csak úgy „ellegyek”!
