A FreeAllWords-ből beimportált blogbejegyzés-sorozatom Kacjarina Andrejevával kezdődött és ért véget. Versfordításait készítettem el a projekt megrendelésére: ez volt közülük az első, ez pedig az utolsó . Az elsőben már megemlítettem, hogy Kácja nagyapja, Szjarhej Vahanau (1941) szintén neves újságíró. Övé most a szó. Interjúja hosszú, ezért két részben közlöm.
Szjarhej Vahanau az egyik legidősebb belarusz újságíró. 1964 óta volt irodalmi munkatárs a „Vörös nemzedék” és a „Falusi újság” című kiadványoknál, az „Ifjúság zászlaja” című újságnál pedig különböző pozíciókat töltött be. 1976-tól 2008-ig a szovjet (majd orosz) központi „Trud” (Munka) napilap belarusz különtudósítója volt, valamint a „Belarusz Trud” főszerkesztője.
A 2010-es évektől kezdte kötetekbe rendezve közreadni tárcáit, emlékiratait és verseit: „Gyalogoshíd az örökkévalóság fölött”, „Hiszek a Csodában”, „Keresztül az idő korlátain”. A bellit.info a túlélés mai lehetőségeiről kérdezte Szjarhej Vahanaut, valamint arról, hogyan lehet leküzdeni az alkotói tehetetlenséget.
– Melyik évszak követeli meg inkább az élő sorokat? A tél-nyár, a tavasz-ősz?
– Most, hogy a kilencedik X-et taposom, az ősz-tél-tavasz. De csakis abban az esetben, ha valamely természeti jelenség valamilyen átélt eseményre való visszaemlékezést idéz elő, vagy összecseng az adott időpontban a lényedet uraló gondolatokkal. Egyébként a nyár sem űzi ki az alkotó emberből a költői hangulatot, különösen nem az augusztus.
– Bizonyára megfigyelte, hogy mekkora erővel, csillogóan és fájdalmasan hangzott fel hirtelen a belarusz költészet, és hogy a nők ebben a prímások. Mikor megy jól az írás egy prózaíró férfinek?
– Persze, hogy észrevettem. Keveseknek adatik meg a tudás, hogy azt a nem könyvszagú belarusz nyelvet használják, ami a mi költőnőinknek származásuknál fogva a vérében van. Olyannyira, hogy még a férfiak által művelt igazi költészetben is érezni valami nőiességet. Nem véletlen, hogy nyelvünkben a költészet szó nőnemű…
Mikor megy jól a prózaírás? Nem tudom, mert regényeket, novellákat nem írok. Persze az én tárcáim, esszéim – szintén prózai műfaj. De én magam az újságíráshoz tekintem közelebbieknek ezeket, mint a szépirodalomhoz, mert mindig tényeken, megtörtént eseményeken alapulnak, bár persze itt sem árt, ha bevetünk különböző művészi eszközöket. Mikor megy jól az írás, hogy úgy mondjam, a nonfiction műfajban? Ha nincs cenzúra, ha pontosan tudod, hogy gondolataid és félelmeid akadálytalanul eljutnak az olvasóhoz, és ami a legfontosabb, hogy aztán majd az ő gondolataiban, szívében és tetteiben fognak visszahangzani, amíg csak él…
– Mire van szüksége, hogy alkotni tudjon? Egy kis házikó mindenkitől távol, valahol az erdő mélyén, vagy egy nyugodt szoba a lakásban? Egy kényelmes karosszék, egy jó számítógép vagy még valami?
– Saját szoba a lakásban vagy a hétvégi házban, benne kedves tárgyaim – festmények és fényképek… És persze a polcokon a könyveim, amelyek között éltem le az életet…
– Mit ír most? És miről szeretne írni?
– Hadd válaszoljak versben:
NEM MEGY AZ ÍRÁS…
K.A.-nak
Nem megy az írás.
Ki tudja, miért nem…
Nem hallszik semmi. Nem látszik. Nincs levegő – fulladás…
Mintha börtönébe zárták volna lelkem
Kifejezéstelen szavaknak,
Hol szép lassan elviszi a romlás.
Hol a gondolatokat bezárják szorosan.
Hol te vagy a fogoly, s a magad börtönőre.
Hol bármit mondasz, magad ellen szólhatsz csak.
Hol a csönd a cenzor, s tanácsnok a jövőre.
Honnan,
Mily kimondatlan magasságból
Hallod egyetlenegyszer az Igét,
Mely nem a feledés gyilkos örvényébe hullik –
S kerül az Idők szüntelen folyamába,
Hogy megérintsen egy másik életet?
Bárhogy hallgatózol, nem jön erre válasz…
A börtönfalak erősen vigyázzák.
Csak a szavak bilincsével játszhatsz…
Bár a szavaknak lelke sincsen immár.
Hát te, lelkem, miért hallgatsz vajon?
Ád-e erőt néked válasz a magasból?
Nem megy az írás… Nem megy az írás…
Nem me…
Az én koromban úgy való, hogy az ember emlékiratokat írjon. Nem tudom, emlékiratnak lehet-e tekinteni rövid visszaemlékezésekből álló prózai ciklusomat, melynek összefoglaló címül azt adtam, hogy „Hármaspont”. Abból indultam ki, hogy a korszakalkotó események nyoma megmarad a naptárakban, az ember mindennapi életéből pedig emlékek születnek, belőle szövődik a történelem végtelen anyaga. Miért „Hármaspont”? Szeretem ezt a központozási jelet, mert folytatást ígér. A kimondatlanság érzése teret enged az olvasó saját gondolatai számára. Elég régen írtam ezt: „Az élet kezdetén az Idő végtelen / hogy tudjon módosítani a Teremtő / De hol összeér az élet a nemléttel / egy pontba tömörül a végtelen Idő”.
De egyelőre még minden hármaspont…
– Mi célból írunk, miért alkotunk? Lehet, hogy a jövő civilizációjában, mondjuk úgy 50 év múlva már nem is lesz igény az irodalomra?
– Nehéz ma megmondani, hogy milyen lesz a civilizáció 50 év múlva, amikorra az ország, de a fél világ is talán visszaér majd a középkorba. Egyrészről a szakadatlan technikai fejlődés, de másrészről – az erkölcsi értékrend szétrombolása, márpedig egyedül ez az értékrend lenne képes megállítani az emberiséget a szakadék szélén. Lesz-e szükség az irodalomra? Igen. Ha fennmarad az igény a tudásra, hogy miért ölt meg egy robot egy embert, ahogy ez nemrégen, a történelemben először megtörtént…
És hogy mi célból írunk? Erre mindenkinek megvan a saját válasza. Konkrétan az enyém: így menekülök az Alzheimer-kór elől.
– Hol talál a mai időkben pihenőre? Mi ad erőt, mi az, ami visszatartja a kétségbeeséstől?
– A családban és a barátaimmal. Ami erőt ad – szintén a családom és a barátok, de legeslegelső sorban az újságíró kisunokám, Kacjarina Bahvalava (Andrejeva) példája, akit kétszer ítéltek el újságírói munkássága miatt. Összesen nyolc év szabadságvesztést kapott. És a tudat, hogy kötelességem megvárni a szabadulását…
(Via bellit.info)
