A tenorok az opera jóképű hercegei. Lenyűgözik a közönséget sztratoszférikusan magas hangjukkal, és mindig ők nyerik el „A nőt”. Azonban ez nem volt mindig így. A tenorrá válás története valójában sokkal rémisztőbb, mint ahogy azt sokan gondolják.
A tenorok kezdetben nem nagyságra és hírnévre voltak hivatottak, sőt valójában evolúciós nézőpontból egykor valahol a sor végén kaptak csak helyet. Tudományosan bizonyíott tény az is, hogy általában jobban kedveljük a mélyen zengő hangokat, és ez akkor is igaz, amikor potenciális társunk hangjáról van szó.
Mégis, hogy lettek épp a tenorok az operák hősszerelmesei?
Habár nincsenek felvételeink a 20. századot megőlőző időkből, csaknem biztos, hogy a tenor besorolású hangfaj az évszázadok során a divat és a tanítási módszerek függvényében sokat változott, ahogyan bizonyos hangfajok felemelkedése és bukása is nyomonkövethető, amire a legjobb példa a kasztráltak esete.
A kasztráltak – főképp Olaszországban – a 18. század ifjú, szépreményű szupersztárjai voltak – tehetséges szopránok, akiknél még serdülőkoruk előtt biztosították, hogy megmaradjon szűzies, angyali hangjuk, amiért a közönség rajongott. Habár ebből a célból széleskörben elterjedt, ez a beavatkozás mindig is illegális volt.
A kasztráltak tényleg megszenvedtek művészetükért – mentálisan és fizikálisan egyaránt. Mindazonáltal kivételes helyet foglaltak el a társadalomban: nem sorolták őket sem a női, sem a férfi nemhez, így a nemtelenség egyfajta szabadságát élhették át,
miközben mindkét nem számára kívánatosak lehettek. Élvezték a hírnevet és a népszerűséget, és ők játszották a legtöbb romantikus opera főszerepét.
Más országokban kevésbé lelkesedtek a kasztrációért. Németországban és Angliában a tenorok sokkal jobban boldogultak, ennek megfelelően több tenor főszerepet is találunk a 17. és 18. század német és angol operarepertoárjában.
Mint minden divathullám, a kasztráltak népszerűsége is csökkenni kezdett. A zeneszerők egyre inkább mélyebb hangfekvésű főszerepeket komponáltak – Mozart két leghíresebb férfi főszerepe, a Figaro és a Don Giovanni is bariton hangfekvésre íródott. A színpadokon már kevésbé érdekes kasztráltakból végül tanárok váltak, akiknek tenor diákjai örökölték mestereik fényes hangját a falzett és a teljes funkciós hang keverése által. Ez a csillogó, kasztráltakat imitáló éneklés még tovább tartotta magát az érdeklődés középpontjában. A 19. század elején divatossá vált a tenoroknál az igen magas hangok elérése a falzett alkalmazása nélkül, ami hangegészségügyi szempontokból rizikós válallkozásnak tűnik – 1822-ben egy tenor, Americo Sbigoli meghalt a színpadon, mert elpattant a nyaki ütőere.
Az első figyelemre méltó modern tenor, aki képes volt elérni a magas C-t (és életben is maradt, hogy erről mesélni tudjon) a francia Gilbert-Louis Duprez volt 1831-ben. Ez a megdöbbentő hang még mindig új és sokkoló volt a közönség számára, és nem is hozott azonnali sikert.
Az ajtók nyitva álltak, már nem volt visszaút, amint pedig a bel canto egyre népszerűbbé vált a tenor hang is megtarthatta új, örökösnek látszó státuszát. Bár ellentmondásosnak tűnhet, hogy magas férfi hangok játszanak romantikus férfi főszerepeket, népszerűségük bizonyítja, hogy nagy hatással vannak a hallgatóságra.
Amikor az énekesek magasan és hangosan énekelnek, az agy olyan hormonokat szabadít fel, melyek általános élettani izgatottságot eredményeznek – magasabb pulzusszámot, gyorsabb légzést, erőteljes izzadást és nagyobb figyelmet váltanak ki.
Talán ez az a jelenség, ami a tudomány részéről is legitimálta, hogy a tenorok elfoglalhassák az őket megillető helyet.
(Via Classic FM)