Papageno Radio
- hirdetés -
Intermezzo Mi is olyan kacagtató az apokalipszisben? A brit filmszatírák válaszolnak

Mi is olyan kacagtató az apokalipszisben? A brit filmszatírák válaszolnak

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A Világvége (2013) és Megtehetek bármit (2015) – a világ elmúlásának kevéssé mulattató lehetőségéről elmélkedik – nagyon­-nagyon mulatságosan. A két filmet ráadásul összekapcsolja a főszereplő, Simon Pegg személye is, aki az utóbbi három évtizedben a brit komédiák és szatírák egyik legjellegzetesebb arcává vált a képernyőn és a moziban. De mi is olyan kacagtató az apokalipszisben?

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

- hirdetés -

A brit szatírák és – olykor nagyon fe­kete – komédiák a hatvanas évek elejétől napjaink­ig – jól látható, hogy az olykor szelíd, máskor gyilkos humor roppant aktuális céltáblákra lőtt. Gyorsan reagált a briteket aggasztó, nyo­masztó történésekre, a divatokra, a társadalmi, gazdasági változá­ sokra.

Ide kapcsolódik:
A brit szatíra és az identitáskeresés kora

A brit humornak természetesen vannak már-­már klasszi­kusnak tekinthető elemei. A rangkórság, a társadalmi felemelkedés csapdái, a bürokrácia (a csíptetős táblák erdeje), és így tovább. De minden korszaknak megvoltak/megvannak a maga sajátos problé­mái. A hatvanas években a hidegháború, a háborút nem viselt nemzedék szembefordulása a hagyományokkal. A hetvenes évek­től a média szerepe, a manipuláció. Aztán – a nyolcvanas évektől – az eltűnőfélben lévő munkásosztály, a bányák és gyárak bezárása, a fehér és kevésbé fehér brit alattvalók együttélése. Valamivel ké­sőbb a tudatmódosítók, a végképp kiüresedő hagyomány, a társa­dalmi elit összecsúszása a fél­ és alvilággal. És akkor a sorozatunk idején lezajlott Brexitről nem is beszéltünk. De milyen problémákra kérdeznek rá a 2010-­es évek brit filmjei?

A Világvége (rendezte Edgar Wright) látszólag csupán egy bum­burnyák haverfilm. Öt egykori jóbarát húsz év múltán visszatér szülővárosába, hogy végigvedelje azt a piatúrát, amelyet egykor nem sikerült. És akkor jönnek a robotok/androidok…Egy túlszabá­lyozott világ megsejtése ez, amelyben a civilizációs vívmányok megóvják az embert attól, hogy hibázzon – és döntsön.

Márpedig a szabadság, a szabad akarat mindig is középponti kérdése volt a brit szatírának könyvben, színpadon, mozgóképen.

Gondoljunk csak George Orwellre (Állatfarm, 1984), Huxley-­tól a Szép, új világra vagy Stanley Kubrick filmjére, a Mechanikus narancsra. A Világvége bizonyos értelemben már azoknak a vitáknak a megsejtése, amelyeket napjainkban folytatunk a sebesen burjánzó szabálytenyészetről és az ezeket kezel­ni próbáló mesterséges intelligenciáról. A rendszer, amely megóv bennünket kártól, kórtól, önmagunktól, most, hét évvel a film be­mutatása után talán még közelibbnek tűnik, mint akkor.

Kérdés persze, hogy melyik kultúra hogyan olvassa. Nálunk a szatíra nincs olyan mélyen beágyazódva a kulturális hagyományba, mint a briteknél. Talán ezért gondoljuk olykor, hogy ez a vicces műfaj nem is különbözik olyan nagyon a bohózatoktól, komédiáktól. Pedig hát a Hyppolit, A tizedes meg a többiek, a Tanú vagy a Holnap lesz fácán nem pusztán a nagyérdemű közönség féktelen kacagá­sát volt hivatva szolgálni. Mint ahogy a kabaré sem egykoron. Szó­val nem könnyű műfaj. De maradjunk a nemrég elhunyt Terry Jones filmjénél, aki a fél évszázada indult Monty Python Repülő Cirkusza egyik oszlopa volt – íróként, rendezőként, színészként. (Kicsit fel is idézi a Repülő Cirkuszt, ugyanis a Galaktikus Tanács kevéssé szerethető tagjainak a Pythonok kölcsönözték a hangjukat.)

A Megtehetek bármit (2015) első ránézésre csupán könnyed bohó­ zat, amely nyomokban Douglas Adamset is tartalmaz. (Érzelmes is, sci­fi is.) A kicsi, szürke főhős totális hatalmat nyer a Galaktikus Tanácstól, hogy bebizonyítsa: az emberiség méltó a fennmaradás­ra. (Még emlékszünk Szodoma és Gomorra szomorú történetére.) Éppen ő? Ez a nevetséges lúzer? Ülsz a moziban és talán megfor­dul a fejedben, hogy te talán jobban tudnál gazdálkodni a minden­hatósággal. Lennének ötleteid… Bocs, vágysz rá? Lenne igény rá?

Ez a film már olyan korszakban született, amelyben az egyes em­ber vagy kicsiny csoport gyorsabb, radikálisabb változásokat idéz­het elő, mint eddig bármikor. Megtapasztalhatod, amikor egy rém­hír vagy egy összeesküvés­elmélet tőzsdéket renget meg. Vagy amikor már a döntéseidnek, választásaidnak sem vagy maradék­ talanul ura. (Emlékeztető: a 2018-­ban botrányba bukott Cambridge Analytica közel kilencvenmillió ember személyes adataihoz jutott hozzá illegális módon.) Világos? Az a fontos, hogy nevetünk.

Ide kapcsolódik:
Az apokaliptikus víziókat festő műalkotások most még jobban hatnak ránk?

Hogy kin is nevetünk? Mindenki eldöntheti. Amúgy, hogy tudd: ezt a filmet Nagy-­Britanniában fél évvel a Brexit­-népszavazás bejelentése előtt mutatták be.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X