A keleti és a nyugati színházi tradícióban évezredek óta jelentős szerepet játszanak a maszkok. Földrajzilag függetlenül mindegyikre jellemző a stilizálás és a sűrítés, a gyors és pontos beazonosíthatóság, így aztán akár azt is mondhatjuk, a lusta vagy figyelmetlen nézőt segítik abban, hogy értse, mi történik a színpadon.
Mire a maszkok a professzionális görög színházi közegbe érkeztek, már állandó használatban voltak vallási szertartásoktól a népi alakoskodásig. A legkorábbi színházi maszkok nem maradtak fönt, ennek két nagyon praktikus oka van. Egyrészt nem túl tartós anyagból, valószínűleg keményített vászonból készültek, másrészt pedig a színészek az előadás után gyakran azokat is fölajánlották az isteneknek áldozatként. Míg az kanonizált volt, hány színész lehet egyszerre a színpadon, arra semmiféle előírás nem mutatkozott, hogy minden darabbeli figurát más-más színésznek kell játszani. A maszkhasználat, pontosabban a gyors maszkcsere megoldotta ezt a problémát, ráadásul a néző is előnyösebb helyzetbe került a hatalmas, több ezer fő befogadására szolgáló teátrumokban, hiszen a méretes, stilizált arckifejezésű, nyitott szájú maszkok által – amikbe még valószínűleg egy aprócska erősítőt is beszereltek – beazonosította az egyes karaktereket.
Athénból ered a komédia nevető és a tragédia szomorú maszkja, ami az évezredek során a színház képi szimbólumává vált. Ezek függetlenül attól, hogy a tragédiák nemes arcélű, idealizált vonású vagy a komédiák kifejezetten groteszk, torz karaktermaszkjai voltak, már jóval tovább bírták, tartósabb anyagból készülve erősebb igénybevételt is elviseltek, a görög hódításokkal pedig szerte Európában elterjedtek. Rómában – ahol Néró különösen a tragikus maszkot szerette használni – a színpadokon kívül, vallási szertartásokon is feltűntek a maszkok, például temetéseken, ahol színészek idézték fel az elhunyt életét, sőt akár a család őseinek nagy tetteit is.
A reneszánszban fedezték fel ismét a maszkok teatralitását, de nemcsak a színházi eseményeken vették fel az előadók az egyes karakterekre utaló jelmezkiegészítőket, hanem azok bekerültek a civil szféra ünnepi ruhatárába. Az arisztrokrácia tagjai öltözékük elengedhetetlen, díszes és titokzatos tartozékaként tekintettek rá, privát társasági alkalmakon, bálokon, mulatságokon a maszkviselés szinte kötelezővé vált. Erre ma is élő példaként említhetjük a valamivel korábbról, már a 13. századból datálható velencei karneváli maszkok hagyományát, .
Tradicionális velencei maszkok
bauta, azaz szellem: Egyes források volto (arc) és larva (szellem) néven is említik, de vannak feljegyzések, ahol az álarcot és a hozzá tartozó hagyományos öltözetet együttesen nevezik bautának. Az elnevezése az olasz babau (rossz szörny) szóból származtatható, ezzel ijesztgették a gyerekeket. Az öltözet részek a fekete selyemköpeny, a háromszög formájú kalap és a fodros fehér zsabó. Az álarc eredetileg fekete színű volt, majd később megjelent fehérben is. A szájvonal hiányzik. Kezdetekben kizárólag a gazdag arisztokraták hordhatták.
moretta vagy servetta muta, azaz szolgálólány: Hölgyeknek készült kör alakú, fekete csipkével szegett bőr- vagy bársonymaszk, aminek a belsejébe varrt apró gombot a viselőjének a szájában kellett tartania. A fekete, fátyollal végződő álarc a női szépség, a fej, a test és az elme szimbóluma. Az 1760-as évek óta nem túl népszerű.
medico della peste, azaz pestisdoktor: Hosszú csőrű, szemüveges madármaszk. Az 1600 évek elején élt francia orvos, bizonyos Charles de Lorne viselte először, hogy a fertőzés ellen védekezzen. Ehhez hozzátartozott a csőrbe helyezett gyógynövény is, bár sokak szerint nem a füvek hatására, hanem a maszk bizar megjelenése miatt menekültek fejvesztve az ártó szellemek és démonok. Az outfitet hosszú fekete viaszos vászon köpeny, fekete kalap és fehér kesztyű, továbbá egy hosszú bot tette teljessé.
A színházi megjelenésnél gondoljunk csak a 16. és 18. század között virágkorát élő, rögzített forgatókönyvekre és improvizációra építő commedia dell’arte figuráira, amelyek típusaihoz meghatározott és könnyen felismerhető külső tartozott. A karaktert leginkább a ruházat segített a megjelenés az első pillanatában beazonosítani, a szövegérthetőség miatt az arcot az orr alatt szabadon hagyó félmaszk került az előadókra.
Ezt követően bár folyamatosan színpadon maradtak a maszkok – elég csak a barokk spektákulumokat említenünk -, csak a 20. század elejének avangardja fordult feléjük kitüntetett figyelemmel, amelynek alkotói távoli földrészekről inspirálódtak.
Egyetlen ősi egyiptomi sisakmaszk maradt ránk, az Anubiszt, a balzsamozás istenét ábrázolja. Egy, kb. 2300 éves szertartásban használhatták, amelyben az isteneket egy felvonulási menetben kivitték a templomokból, végigvitték a városon, majd visszatértek velük a templomba. A zene és a tánc, a dramatikus játékok egyenrangú részei voltak az eseményeknek, amik akár több napig is eltartottak. A játszók állatmaszkokat hordtak az uralkodó mítoszok isteni szerepeire hivatkozva, de ennél jóval komplexebb jelentéssel bírtak. A sakálmaszk például egyszerre utalt Alsó- és Felső-Egyiptom egységére, a murtuari misztériumokra és Anubiszra, továbbá a déli Nekhen város isteneire, valamint a neshmet bárka biztonságos útjára.
Az afrikai törzseknél a maszkok az ősökhöz, az eredetmítoszokhoz, a közösségi munka fontos momentumaihoz, a beavatástól a halálig minden eseményhez kapcsolódik. Érdekes módon itt a maszk egyszerre idézi fel a konkrétat, az adott személyt vagy istent, annak jelenlétét, de távolságot is tart tőle és sűríti, absztrahálja őt. Mintha fikció és valóság egyszerre lenne jelen a szabad ég alatti eseményeken, amelyekben a zene, a tánc, az akrobatikus ügyesség, a történetmesélés és a varázslás egyesül, a kötött koreográfiát pedig az extázis improvizációja írhatja felül.
Az amerikai kontinensen őshonos törzseknél a maszkok rendkívül kifinomult eszközei a meglepetésnek és a mulattatásnak, de a természeti vagy természetfölötti erőkkel való kapcsolattartás rítusainak is elengedhetetlen kellékei szabad- és beltéri szertartásjátékokon egyaránt.
A Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia legősibb színjátéki tradíciói szintén a szellemhithez kapcsolódnak, amelyben az előadás jelentette a hidat az emberi és a szellemi világ között. Nincs a tájon olyan ország, ahol ne találnánk erősen kodifikált rituális vagy színházi maszkhasználatot. A japán no színházban mintegy 450-féle van, néző legyen a talpán, aki képes mindegyiket megkülönböztetni!
