Thury Gábor 2015-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dramaturg szakán. A pályát nem csupán a német nyelvterület, de a kontinens egyik legjelentősebb műhelyében, a hamburgi Thalia Theaterben kezdte, 2018-ban az új igazgató csapatának tagjaként a Luzerni Színházhoz szerződött, de továbbra is dolgozik a budapesti független szcéna egyik legjelentősebb csapatával, a STEREO Akttal. Beszélgetésünkből megismerhetik a magyartól igencsak különböző német és svájci színházi struktúrát, de az is kiderül, hogy a nézők országhatártól függetlenül mindenhol szinte ugyanolyanok.

– Hamburgba még egyetemistaként, Erasmus-ösztöndíjjal kerültél. Ez tudatos döntés volt a külföldi karrier szempontjából?
– Csak részben volt tudatos, és az az igazság, hogy amikor odakerültem, fogalmam sem volt, hogy a Thalia Theater egy topligás európai színház. Alapvetően nem is amiatt mentem Hamburgba, hanem mert 2009-ben a budapesti Kortárs Drámafesztiválon láttam az észt Theatre NO99 előadását, és írtam a társulatnak, hogy szívesen dolgoznék náluk gyakornokként. Gyorsan válaszoltak, hogy örömmel fogadnak, de mivel Hamburgban fognak dolgozni, vegyem fel a kapcsolatot a Thaliával. A színház is igent mondott, de az hamar kiderült, hogy a NO99 produkciójában nem lenne sok dolgom. Így folytam bele a Lessingtage nevű nemzetközi fesztivál szervezésébe, amire a következő évben visszahívtak, azt követően pedig kaptam egy állásajánlatot.

– Ilyenkor vagy összeugrik az ember gyomra az izgalomtól meg a vélt vagy valós elvárásoktól, vagy arra gondol, hogy ez óriási lehetőség, és ennél jobb ugródeszka nem is kell egy pályakezdő dramaturgnak.

– Természetesen izgultam, mert egyáltalán nem elterjedt gyakorlat, hogy külföldi, a németet nem anyanyelvi szinten beszélő dramaturgokat alkalmazzanak a német színházak, de a Thaliaban tudták, mire vagyok alkalmas, és azt is, hogy az adottságaim miatt nem tudok minden klasszikus dramaturgi feladatot elvégezni, bár idővel ez sokat változott. Ők pont valami mást kerestek, és én élveztem, hogy kívülálló lehetek, és nem kell a rendszerbe teljesen betagozódnom. Végül ez mégis túl jól sikerült, és két és fél év után eljöttem, mert egyszerűen azt éreztem, hogy beleragadtam a kezdő dramaturg szerepébe, egyre kiszámíthatóbbá kezdett válni a munkám, és még sokat akartam tanulni a színházról.

Az egytagozatú, csak prózai Thalia bármennyire is Európa egyik legfontosabbja, mást is meg akartam tapasztalni. Luzern minden szempontból más világ. Ugyan a kőszínházi struktúra a teljes német nyelvterületen gyakorlatilag ugyanúgy működik, de egészen másfajta munkák következnek abból, hogy ez egy háromtagozatú, klasszikus városi színház. Itt ez a színház, ami jelenti azt is, hogy monopolhelyzetben vagyunk, de azt is, hogy a közízlés formálásának szempontjából más a felelősségünk. A Thalia például hagyományosan politikus színház, és egyáltalán:

Németországban sokkal erősebb a színházak közéleti szerepvállalása. Svájcban ez kevésbé jellemző, ami szintén érdekes felismerés volt.

– Miközben azért Luzernben is készítettek egy előadást, amelyben a bevándorlást, és a bevándorlókhoz kapcsolódó előítéleteket tematizáltátok. Ezt hogyan fogadta a közönség?

– Sandra Küpper, aki a színházi tagozat művészeti vezetője Hamburgból jött Luzernbe, és a többi dramaturg is német nagyvárosokból, politizáló színházi közegből érkezett, tehát nem volt nagy meglepetés, hogy társadalmi problémákkal is foglalkozunk. Az általad említett előadást egyébként jól fogadták, de tény, hogy kellett idő, amíg összecsiszolódtunk a közönséggel. Mi is idomultunk, közben pedig a nézőket is rávezettük arra, hogy mi milyen színházat szeretnénk csinálni. Persze, kezdetben kaptunk felháborodott emaileket a régi bérletesektől, a Miet Warlop készítette gyerekelőadás például azért verte ki a biztosítékot, mert nem a hagyományos, narratív történetmesélést követte, hanem asszociatív volt, és erősen a vizualitásra épült.

– Ezek szerint a konfliktusok inkább esztétikaiak voltak, mint politikaiak?

– Igen, mert ha német mércével nézzük, mi Luzernben kevésbé politikus színházat csinálunk. Természetesen foglalkozunk közéleti témákkal, de a helyzet alapvetően más, mert a svájci részben közvetlen demokráciában jóval több a lehetőség az állampolgárok direkt politikai véleménynyilvánítására, a politikai folyamatok alakítására – elég, ha csak a néhány havonta megrendezésre kerülő népszavazásokra gondolunk. A társadalmi párbeszéd a politikai kérdésekről jellemzően a színházon kívüli terekben történik, ami leveszi a színházról a politikum „terhét”.

– Ha magyar analógiát keresünk, akkor Thalia a budapesti művészszínház a jól meghatározható közönségével, Luzern pedig a bármelyik vidéki színház, amelyik neveli a közönséget, formálja az ízlést, de mégiscsak az adott város igényeit elégíti ki?

– Igen, ez így pontos.

Luzernben egyáltalán nem lehet, mondjuk így, a nézők ellenében programot csinálni, míg Hamburgban, kis túlzással, bármire találsz érdeklődőt.

Bár úgy érzem, hogy a német elit- és városi színházak alkotói és nézői között jóval nagyobb az átjárás, mint Magyarországon.

– Beszéljünk rólad. Kell a dramaturgi aprómunkával is foglalkoznod, vagy koncentrálhatsz csak a „művészetre”?

– Van aprómunka a művészet mellett, a legjobb esetben 50-50 százalék az arány. Ez egyébként leginkább abból adódik, hogy dramaturgként benne vagy a színház teljes programjának a kialakításában. Szervezel, kommunikálsz a belső munkatársakkal és kifelé, és mivel az egész produkciós folyamatot végig kíséred, sokszor belekerülsz közvetítői, menedzseri vagy adminisztrátori helyzetekbe is.

– Ez mennyire passzol a te egyéniségedhez?

– Nem idegen tőlem, de a kommunikáció terén sokat kellett tanulnom. Abba kellett belecsiszolódnom, hogy ennyi emberrel legyek folyamatosan kapcsolatban, és ennyi szálat fogjak össze. Magyarországon sosem dolgoztam kőszínházban, de az otthoni dramaturg ismerőseimtől sem hallom, hogy ennyi megbeszélésen, találkozón vennének részt. Összességében jól érzem magam ebben a szerepben és élvezem, azért is mert a dramaturg pozíció jóval nagyobb a felelősséget és sokrétűbb feladatokat jelent a német a rendszerben.

– Mi lehet ennek a struktúrának az oka?

– Lehet, hogy az, hogy a német színházigazgatók és intendánsok között sok az egykori dramaturg? Viccet félretéve, más a színházi hagyomány, amelynek része, hogy a színház művészeti arculatát és stratégiáját a dramaturgok és persze a színház vezetése határozzák meg. Ebből következik, hogy Németországban egy-egy színháznál több dramaturg van állásban, akik a dramaturgián rendszeresen megvitatják a színház ügyeit. Hasznos, hogy átláthatod a teljes működést, és egész egyszerűen szuper érzés, hogy hatással lehetsz egy nagy egészre, arra, ahogy a különböző alkotók, színházi nyelvek és formák egy koherens művészeti koncepcióvá érnek össze.

– Tehát akkor az sem elképzelhetetlen, hogy 10-15 év múlva egy színház intendánsaként, művészeti vezetőjeként beszélgetünk?

– Nyilván nem lesz minden dramaturgból színházigazgató, és nem is akar minden dramaturg színházigazgató lenni, de ha valakiben van ilyen ambíció, a rendszer természetéből fakadóan ez is egy lehetőség. Ugyanakkor rengeteg jogos kritika éri az egyszemélyi vezetői rendszert, Németországban egymás után pattannak ki a botrányok a különböző hatalmi visszaélések kapcsán. Egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a jelenleg legelterjedtebb „mindenható” intendánsi rendszer a legelőremutatóbb vezetési modell.

Kellenek a fékek és ellensúlyok, kell a diverzitás és a véleménypluralizmus, hogy elkerüljük annak a lehetőségét is, hogy valaki visszaélhessen a hatalmával.

Vannak erre jó példák is: Zürichben a Schauspielhausnak két intendánsa van, a Theater Neumarktot és a Gessnerallee nevű produkciós házat is egy-egy háromtagú, nőkből álló csapat vezeti. Ha már színházat igazgatok, engem jobban érdekelne egy csapat tagjaként.

– A rendszerességet tekintve lassan mondhatjuk azt, hogy Luzernben szoktak magyarok dolgozni, legutóbb Nagy Fruzsina és Halas Dóra készítettek egy gyerekelőadást. Gyanítom, ebben van szereped.

– Röviden: van.

– És hosszabban?

– Attól is függ, mennyire ismerik az adott alkotót. Sokukat hívnak külföldi munkákra nélülem is. Bodó Viktor operarendezését a mostani vezetés alatt mutatták be, de már az érkezésünk előtt minden le volt szervezve, mert az opera egy egész más menetrendű világ. Mundruczó Kornélnak az egyik első németországi rendezése a Thaliában volt, tehát vele nemcsak nekem, hanem Sandra Küppernek is volt munkakapcsolata. Természetesen minden dramaturg szeretne általa jónak tartott művészeket helyzetbe hozni, nemzetiségtől függetlenül. Az, hogy én több magyar művészt tudok ajánlani, az egy adottság. Hogy végül kiket hívunk, mindig egy közös döntés eredménye. Vannak, akiknek a nevét elég bedobni ötletként, és vannak, akiknek az érdekében lobbizni kell, és vannak, akiket végül nem sikerült meghívni. Azt annak idején én vetettem föl, hogy milyen érdekes lenne Nagy Fruzsit és Halas Dórát felkérni egy gyerekelőadásra. Fruzsit ismerték a Bodó-opera jelmezei miatt, és azt gondoltam, hogy az ő kettősük nagyon illene a városhoz, Luzern zenei hagyományaihoz.

– Svájcban is ugyanannyi ideje vannak zárva a színházak, mint nálunk. Ti hogyan reagáltatok a a tavalyi leállásra?

– Amint kihirdették a lezárásokat, tartottunk egy produkciós megbeszélést, és annak ellenére, hogy tavaly tavasszal kezdetben még nem voltak pontosan definiált szabályok, mi úgy döntöttünk, hogy leállunk. Közben a megszokottnál is többet meetingeltünk, folyamatosan a számítógép előtt ültünk, és próbáltunk ötletelni, válaszokat keresni a helyzetre. Amikor kikristályosodott, hogy milyen körülmények között lehet dolgozni, visszamentünk és először elkezdtünk „analóg formátumban” játszani, például házak zárt udvaraiban voltak minikoncertek, majd élőben streameltünk egy olyan előadás-sorozatot, ami már korábban elkészült, a témája (utópia, helyenként disztópia arról, hogyan változik a munka – a szerk.) miatt pedig adta magát. Ez utóbbi viszont egy elég drága műfaj, úgyhogy mi sem csináljuk rendszeresen.

– Egy éve tartó pandémia ide vagy oda, a beszélgetésünknek mégis két online bemutatott előadás, a luzerni Tell, illetve a STEREO Akt Ex Katedrája ad apropót. Hogyan tudják ezek a premierek helyettesíteni a színházat?

– Ezeknek egyáltalán nem kell helyettesíteni a színházat. Ezeket a helyükön, egy más médiaművészeti alkotásként kell kezelni, és lehetőségként, hogy jóval több nézőhöz, földrajzilag jóval szélesebb területre juttathatnak el egy produkciót.

– Esett szó már a közönség elvárásairól. Tell Vilmos mennyire számít érinthetetlennek Svájcban? Kérdezem ezt azért, mert az előadás már az alcímével, azzal, hogy „egy valóságos történet”, kijelöl egy utat.

– A Tell Vilmos Svájcban alapmítosznak számít, az átlagember tökéletesen ismeri a történet főbb motívumait, szereplőit, illetve azokat a helyszíneket, amelyeket az alkotócsapat is bejárt tavaly nyáron. Az, hogy még mindig érdekli az embereket a téma, érződött a nézőszámon is.  A közönségben rengeteg elvárást kelt, hogy a Schiller-dráma folyamatosan repertoáron van valamilyen feldolgozásban profi színházban vagy amatőr társulatoknál, itt ugyanis nagyon nagy kultúrája van az amatőr színjátszásnak. Negatív visszajelzéseket vagy nézői számonkérést egyelőre még nem kaptunk amiatt, hogy nem klasszikusan nyúltunk a történethez, és Tellből egy bukott hőst csináltunk. De az, hogy streamen megnéznek egy ilyen filmes-színházi hibridet, már eleve nyitottságot feltételez a nézők részéről. Majd élőben kiderül, hogy a konzervatívabb bérletesek mit szólnak hozzá…

– A STEREO Akt, gondolom, nemcsak hozzájuk képest jelent neked szakmailag felüdülést.

– Martin (Boross Martin – a szerk.) felfogása a színházról közel áll hozzám, ahogy

a kőszínházi struktúrákhoz képest a független, kollektív alkotási folyamat is felszabadítóan hat.

A szerepek persze itt is adottak, van rendező, dramaturg, performer, de minden produkció közös alkotói bázisból születik meg. Ezek az munkák számomra azért is fontosak, mert bennünket foglalkoztató témákról és ügyekről szólnak, és mai, egyéni és kollektív történetek alapján jönnek létre.

– Luzernben elképzelhetetlen lenne ilyen típusú előadásokat létrehozni?

– Egyáltalán nem lenne elképzelhetetlen, egy városi színháznak bár más a feladata, mint egy független társulatnak, de mi folyamatosan igyekszünk a saját kőszínházi határainkat feszegetni, és szélesíteni a luzerni nézők horizontját. Voltak itt is dokumentarista, posztdramatikus és nem szövegközpontú produkciók a repertoáron, és volt, hogy kollektívabb alkotási folyamatokkal kísérleteztünk a helyi független szcéna bevonásával.

Részlet az Ex Katedra c. előadásból – fotó: Bartha Máté

– Az is a német színházi rendszer része, hogy jó előre lehet tudni a változásokat, hogy egy intendáns és a csapata marad vagy megy tovább. Luzernben jövőre változás lesz. A te életed hogyan alakul?

– Számomra is lezárul a luzerni fejezet. Igaz, hogy egy intézmény anyagi biztonságot ad, de Covid idején állandó készenléti üzemmódban lenni, minden második héten produkciókat és a teljes évadot újratervezni elképesztően felőrli az embert.

Abszolút hiszek a városi színházak intézményrendszerében, egész egyszerűen fantasztikus, hogy hozzátartozik a kulturális közegünkhöz a létezése.

Izgalmas és véget nem érő feladat, hogy folyamatosan újragondoljuk a városi színházak feladatát, de ehhez kell néha kis szünet és távolság is, A jövő évadot szabadúszóént folytatom, amit nagyon várok, mert van több izgalmas projekt Budapesten és német nyelvterületen is kilátásban.