Filmszerelem, Lövölde tér, lemezkészítés, koncert kontra mozi. „Tegyen föl egy sapkát!”, dobos bohóc Shakespeare-módra, anekdoták, sztorik, látásmódok, generációs kapcsolódások, és persze Vígszínház. A 75. születésnapját ünneplő Kern András színművésszel beszélgettünk. Isten éltesse sokáig!
– 1980-ban jelent meg első lemeze, amelyen többek között a mára már kultikussá vált Lövölde tér című dal is szerepel. Hogyan indult ez a zenei vonatkozású munkásság?
– Felhívtak a hanglemezgyárból, hogy adnának egy anyagot, amit fel kéne énekelnem, hallgassam meg. Nem igazán tetszettek ezek a dalok, így megkérdeztem a vezetőktől, hogy nem lehetne-e inkább, hogy én írok dalszövegeket, olyan témákról, amik valóban foglalkoztatnak, érdekelnek, és utána ezeket muzsikusokkal megzenésítjük. Beleegyeztek. Így jelent meg az első lemez. A következő úgy indult, hogy megkérdeztem Pressertől – akivel akkor már hosszú évek óta dolgoztunk együtt a Vígszínházban –, nem akar-e nekem egy dalt írni. Erre azt válaszolta, hogy egy dalt nem, de egy lemezt igen! Így keletkezett a második album, aztán jött a többi. A január 28-i vígszínházi koncerten is ezen albumok dalaiból válogatunk, történetekkel, vendégekkel színesítve a repertoárt.
– Számos remek zenésszel, dalszövegíróval dolgozott a lemezkészítések alkalmával, többek között a már említett Presser Gáborral, Karácsony Jánossal, Sztevanovity Dusánnal, Bornai Tiborral vagy Laár Andrással. Követte a korabeli könnyűzenei életet? Esetleg koncertjáró típus is volt?
– Ez úgy nagyjából „összevissza van”… Zoránt például már fiatalabb korom óta közelebbről is ismerem, onnantól pláne amikortól elkezdett szólólemezeket csinálni. Az ő albumait mindig is szerettem. LGT-t szintén sokat hallgattam. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról és a Harminc éves vagyok című híres vígszínházi előadások fontosak voltak a pályámon. Az egyikben már duettben énekeltem, szerettem ezeket a darabokat. Koncertjáró azonban nem voltam. Inkább a színház és a film érdekelt. A film fiatalon különösen. Filmrendező szerettem volna lenni egyébként. Amikor a többiek koncertre jártak, én inkább moziba mentem.
– Volt olyan film akkoriban, ami különösen megragadó hatással volt önre?
– Nehéz így kiválasztani egyet, nagyjából tízéves koromban kezdtem rendszeresen moziba járni. Akkoriban a nagyjátékfilmek előtt nem reklámokat, hanem híradókat meg rövidfilmeket vetítettek. Többek között egy ilyen típusú kisfilmben kezdtem gyerekszínészként is létezni. Nagyon tetszett a filmkészítés folyamata, rendkívül izgalmasnak találtam. Szinkronizáltam is elég korán. Emlékszem, egyszer ültem a szinkronstúdióban, a Pannóniában, és szólt a vetítőgépész, hogy egy olyan filmet vetítenek mindjárt, ami még nem ment ki a mozikba itthon. Híres külföldi film, a címe Négyszáz csapás, és én ezt mindenképpen nézzem meg, mert biztosan tetszeni fog. Így láttam mindenki előtt például ezt a mára már emblematikussá vált francia újhullámos filmet, amit Francois Truffaut rendezett.
Innentől kezdve ez az egész új hullám izgatott, Godard és Truffaut világa, és így tovább. Hihetetlenül újszerű és különleges volt, ahogyan ezek a pasasok felforgatták az addig megszokott filmes metódusokat. Aztán jöttek a remek olasz filmek isteni színészekkel, a cseh új hullám, ami maga a csoda volt Formannal, Menzellel az élén. Arra elég hamar rádöbbentem, hogy a világon a legjobb rendező egy Fellini nevű pasas, aki csinált többek között egy 8 és 1/2 című mozifilmet. Hosszú ideig, évtizedekig ez volt a kedvencem.
Kamaszkoromban magam is csináltam kisfilmeket, egyszer megnyertük az Országos Amatőrfilm Fesztivál fődíját 1965-ben.
– Hivatalosan 1970-ben szerződött a Vígszínházhoz, azonban már korábban is alkalma volt együttműködni a színház remek társulatának tagjaival. Ez is 1965-ig nyúlik vissza, nem?
– Őrületes művészgárdája volt a Vígszínháznak, nagyszerű repertoárral. 1965-ben egy nagyszerű előadásban, Arthur Miller Közjáték Vichyben című drámájában játszottam egy kamasz fiú szerepét. Ez egy 1944-es franciaországi rendőrségi fogdában játszódott, mindössze egy pad volt a díszlet. Ez még a főiskola előtti időszakom volt. Ekkor ismerkedtem meg közelebbről a társulat férfi tagjaival (mivel ebben a darabban csak férfiak játszottak). Elképesztő egyéniségekkel dolgozhattam, ott ülhettem Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Várkonyi Zoltán, Benkő Gyula, Pethes Sándor, Harkányi Endre, Tomanek Nándor mellett.
Amikor a főiskola után odakerültem, már nem féltem tőlük, mert ismertem őket. Kedveltük egymást, nem voltak konfliktusok vagy komolyabb nehézségek. A fiatalok azért félnek az idősebbektől, mert nem ismerik őket. Nagyon tisztelik, „régi nagyoknak” tartják őket, amiből egy félszeg távolságtartás alakul ki. Rám ez nem nagyon volt jellemző, mert sokat álltam mellettük gyermekszínészként akár a Vígszínház színpadán, akár szinkronban, rádióban vagy filmezésnél.
– Ma érzékel különbséget a generációs kapcsolódást tekintve? Változtak a dolgok?
– Kisebb különbségek vannak csupán. A világ változott, de szerintem az emberi természet nem olyan nagyon. Ha egy pályakezdő bekerül egy ilyen kaliberű színház körforgásába, először óhatatlanul is meg van kicsit szeppenve, ami persze idővel megszűnik. Abban van változás például, hogy mi akkoriban mindig magáztuk az idősebbeket, csókolomoztunk, tiszteletemeztünk, a mai idősebb korosztály viszont kifejezetten a tegeződést kéri a fiataloktól. Sokkal könnyebb úgy dolgozni, dumálni egy-egy darab kapcsán, hogy nincs meg a magázódásból adódó távolságtartás. A staféta is ugyanúgy működik valószínűleg, mint a mi korunkban, tehát a fiatalabbak nézik az idősebbeket, így tanulnak tőlük. Leginkább az öltözködés változott, akkoriban mi farmert, rövid ujjú pólót és sportcipőt hordtunk, ma mindenki ebben van, a 75 éves is – nézzen rám!
– „Adjunk a Kernre egy sapkát!” – mesél erről a kedves kis anekdotáról?
– Várkonyi Zoltán, aki a Vígszínház főrendezője, később igazgatója volt, mindig megnézte a főpróbát egy-egy készülő bemutató kapcsán. Ahol szükségesnek ítélte, ott hozzászólt, segített. Ez a külső szem mindig jó. Ezt a gesztust egyébként a kaposváriak is átvették tőlünk később. Csurka István Versenynap című premierjére készültünk éppen, Horvai István rendezésében, valamikor a ‘70-es évek végén. Egy kisebb, azonban annál érdekesebb figurám volt a darabban, aminek nem voltak még igazán meg az élei, a kontúrjai, és nem tudtuk, mit kellene még csinálni, hogy az a valami végre meglegyen.
Várkonyi lazán odaszólt, hogy „a Kernre adjunk egy svájci sapkát!”. Ettől a sapkától valahogy tényleg felkerült az i-re a pont! Karakteresebb lett külsőre, engem meg pluszban elindított, kitaláltam még néhány dolgot – például tökmag héjat köpködtem. Nagy sikere lett ennek így együtt. Ezután, ha egy rendező bajban volt a Vígszínházban, és nem tudta, mit csináljon, akkor azt mondták, „adjunk a Kernre egy sapkát!”
– Volt egy érdekes, újgenerációs értelmezésű, remek hangulatú Minden jó, ha a vége jó című előadás. Miért hívták úgy, hogy „a fehér előadás”?
– Valló Péter rendezte a darabot, és az volt a szándéka, hogy a mű furfangossága, összetettsége és olykor kuszasága ellenpontozásaként legyen a díszlet és a jelmez színeiben a lehető legegyszerűbb. Sok szereplő, sok helyszín, bonyolult cselekmény, legyen a színpadi környezet egyszerű. Így lett a jelmez és a díszlet fekete-fehér. Úgy is hívtuk, „a fehér előadás”. Valló, aki fiatal rendező volt még akkoriban érdekes, új ötletekkel, nagyon szeretett benne. Ennél a közös munkánál kezdődött barátságunk is. A bohócot játszottam. Elég mókás volt, emlékszem, a hátamon viseltem egy nagy dobot, és amikor léptem, az ütő odacsapódott a dobhoz. Emlékezetesen jó hangulatú, humorú próbafolyamat és előadás volt. Ez a légkör átmehetett a közönségnek is, mert nagy sikerünk volt vele. Jaj, de rég volt te jó Isten! ’79-ben?
– Mi lehet a titka, hogy a vígszínházi világnak, színjátéknak van egy sajátos „íze”, jó értelemben vett lazasága?
– Elmondások alapján tudom csak, hogy például a régi Vígszínház jelentősen különbözött más budapesti színházaktól. Apám mesélte, hogy a két háború között, amikor tulajdonképpen a budapesti színházi színteret elsősorban a Vígszínház és a Nemzeti Színház „jelentette”, a Nemzetiben komolyabb, kicsit talán deklamálóbb előadások mentek inkább, amelyek során „szavalták” a magyar nyelvet, patetikusabban… A Vígszínház sokkal realisztikusabb, naturálisabb, modernebb volt ennél. Itt akkoriban az életre jobban emlékeztető színjátszás volt jellemző.
Ez a fajta lélektani realizmus aztán a háború után egyre több helyre beszivárgott, ma már szinte ez a norma, ami viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a jó. Van, ahol az a színház, hogy afrikai feketék dobognak, különböző imádságokat mondva. Van, ahol az, ahol csendben vannak, maximum egyszer-kétszer szólalnak meg. Vannak itthon is az avantgardistább nézetűek, akiknek meg a vígszínházi stílus halandzsa és unalmas, csinálnak helyette mást, elvontabbat – azt mondják, ami itt a falakból árad, az túl konzervatív… De ez a jó, hogy a színház ilyen sokszínű és sokféle lehet, és nincs jó vagy rossz, hanem elképzelések, világok, stílusok vannak egymás mellett, és mindenki eldöntheti, mi a megfelelő számára, nincs szabály. Vagy nem így kell művészetet csinálni?
